Kisfaludy Károly: A szeretők sírja

A Bakonyban hűs patak foly,
Kis halom virít partján:
S a kis halmon andalg egy szűz,
Oly szelid, oly halovány.

Egy vadász jön a patakhoz,
Képe vidám és tüzes,
S még szivén is új tűz lobban,
Amidőn enyhet keres.

Édes vággyal csügg a szűzön
S bizton andalog vele:
Nyugszik a vad, nyugszik a nyíl,
A patak lesz kéjhelye.

S bár a földin túllebegni
Látszik a mély titku lény,
Keble kiszti, el nem válhat
Annyi csendes báj körén.

Így remény közt s lelki frigyben
Sok kedves nap, este múl,
Múl tavasz, nyár, hervad a szűz,
Mint halmán a rózsa hull.

S őszi völgyben menyegzőre
Fűz magának koszorút:
"Isten hozzád, jó vadászom!
Int az ég!" így vesz búcsút.

Nemsokára bús harang szól,
Száz szövétnek tűn elé:
S le a várból gyászkiséret
Indul a patak felé.

Őtet hozzák, a kegyes jót,
Minden arcon néma bú:
A koporsón rengedez még
A menyegzős koszorú.

"Édes álmat a hív mellett,
Aki oly vitéz vala,
S vad pogánnyal küzdve, győzve,
Érted, értünk itt hala.

"Édes álmat! áldott lélek!
Már ez élet nem rendít!"
Így sóhajt a nép s hamvára
Földet és könnyet gördít.

Két kis halmot egy kereszttel
Lát a vándor és remeg,
Rémet képez, mely felette
A viharban szendereg:

A vadász az, ott mereng ő
Elhúnyt élte csillagán:
Zúg az erdő, keble zajlik,
Képe zordon s halovány.