Kisfaludy Károly: Bajnokdíj

Három ifju bajnok ége
Egy szűzért hajdanán.
Már is érte kardra kelnek,
De imígy szól a leány.

Ily küzdés csak búra kisztet,
Más adót kíván e szív:
Künn az ellen, kardot annak,
Hon s szabadság arra hív!

S aki nékem onnan hozza
Majd a legszebb hősi jelt,
Még ha keble értem érez,
Bírja ezt a hű kebelt.

És az ifjak vészbe szállnak
Nyerni kettős koszorút,
S vívnak, míg a tört ellenhad
Futva végez háborút.

Büszke Tódor jő először,
Lova szinte roskadoz,
Annyi boglár csillog rajta,
Annyi gyöngyöt, kincset hoz.

A vad Ákos jő nyomában,
Bús rabok kisérik őt,
Hoz fegyvert, hoz paripákat,
És egy izmos basafőt.

Későn érkezik jó Béda
Nyájas arca halovány,
S mint a hó közt a rózsa kelyhe,
Ég seb mellén, homlokán.

Halvány bajnok! érzetemnek
Titkos vágya ím betelt,
Mély sebet hozsz, hősvirágot,
Tettben dús szerelmi jelt.

Így a szűz: de büszke Tódor
Porba sujtva kincseit:
A seb, szól, még nem elég jel,
Mondja kiki tetteit.

Én az ellenvárba dúlva,
Vérpatakhoz ontva vért,
A vezértől küzdve nyertem
Ezt a kedves csalfa bért.

Én magát ölém, mond Ákos,
Bár hires volt ereje,
S minthogy népe véle dőlt le,
Kincsinél nagyobb feje.

Én törék mind erre utat,
Én első a vár falán:
Így levétek győztesekké
Elszánt tettem vérnyomán.

Így szól Béda, s nem vitatja
Senki már a hősi jelt,
És ő nyerte és ölelte
A kéjhabzó szűz kebelt.