Kisfaludy Károly: Az álmatlan király

Sötét az éj, sötét a vár,
Szép álmok közt a lét enyhül.
Aranyszékén gonddal tele
Csak a király álmatlan ül.

Előtte a nyert korona,
Melyért eladta álmait,
S véres tetőn felesküvé
Az éj undok hatalmait.

Komor, mint a sír szelleme,
Gyorsítaná a rest időt:
Erőn bízik, veszélyt gúnyol,
S víg leblek is rettentik őt.

S tünődve míg a zord király
Belső vésztől így hányatik,
Szelíd hangon s mindég közelb
Föl a kertből szó hallatik.

Irígy sorsként néz a király!
Jelenni ott ki merhete?
Vigyáz, sötét gyanún eped,
S haragra gyúl vad érzete.

S mint éjjel hűs csermelyt keres
Az őz, a nappal üldözött,
Oly bizton egy szerelmes párt
Andalgni lát virág között.

"Hah! minden kény csak a poré,
S az én párnám gyémánttövis?
A legszebb álmot élik ott,
Ha engem fut, szünjék az is."

Mond, ívet és nyilat ragad.
A nyíl suhan, szűz melybe hat,
Végsőt nyög az s gyepre dűl,
Halványon, mint a hófuvat.

De a kedves fölötte áll
Merőn, némán a gyász cserén:
Emléke nincs, csak kínja ég,
S enyészet dúl lázadt erén.

S karjára füzve szép hivét
Eltér, nyomán vért hagyva csak,
S a vár fölött a csend közé
Baglyok, varjúk sivítanak.

*

Éjfélt üt és tört hangokon
Dal reszket így jajjal vegyest:
"Alugy, alugy, jó kedvesem,
Ne könnyezz vért, pirosra fest!

Oh szép kebel, fehér kebel!
Hol bájoló hullámaid?
Karom ringat s te most pihensz,
S nekem hagyád fájdalmaid!"

Vérszomjusan kel a király,
Midőn hozzá egy őr rohan:
"Uram segíts! vad rém kisért,
Átok, halál szemlángiban."

S alig mondá, halkan belép,
Holttestet hozva karjain,
Egy ifju, szép, de őrülés
Borong szétdúlt vonásain.

"Szelíd lantom szivet nyere:
Nézd csak mi szép, minő hideg!
Rejtsd a nyilat titkon hamar:
Sír a Halál, nem sérti meg."

Az ifju így, de a király
Reng, fölriad: fagy, láng teli:
Ön lyánya a kedves halott,
S lelkét ezer kín tépdeli.

A két hű szív rég hamvad már,
De él a zord király búja:
Insége új, bár fürte ősz:
S ez a nagy ég nagy bosszúja.