Gertrudis Gómez de Avellaneda: Száll a könnyűröptű lepke...

 

Száll a könnyűröptű lepke,
bűvöli a fény varázsa,
részegülve körbeszállja,
boldog örömbe merül,
vágyva közelszáll a lánghoz,
fényét simogatja szárnya,
s a hálátlan láng halálra-
égeti kegyetlenül:

fenn a sűrűlombu erdőn,
hol az indiánok élnek,
egy csodás hatalmu féreg
növekszik szüntelenül.
Csalóka lehelletével
a levegőt babonázza,
alázuhan a madár, s a
kígyó torkába repül.

Hová zúdul fenn a felhő?
Szél sodorja törve, tépve.
Levél zuhan a levélre,
törten hullatja az ág.
Nem tudja, holtig sodorja
balsorsa konok hatalma,
s megőrli a vihar malma,
mint engem őrölt a vágy.

Lázzal, kínnal verve, árván
száll, száll, nem tudja hova,
de csak a fekete szélvész
szárnyán repülhet tova.
Száll a vihartól gyötörve
felhő, fák tört levele,
zúdul fel a magas égbe,
hull a tengervízbe le.

Mit érne ellenszegülni,
tudni, útja merre tart?
Mélyben, magasban forogva
követi a vak vihart.

/Ford.: Orbán Ottó/