Nincs tarkább menazséria,
mint amilyet az én Lilim szerzett magának!
Akad ott mindenféle csuda állat,
és Ő se tudja, hogy került oda.
Oh, hogy ugrálnak, tipegnek-topognak,
nyirbált szárnyukkal hogy robognak,
főleg szegény princek, akik
sose hűthetik szivük sebeit.
"Hogy is mondtad a tündért? Lilinek?"
Hálát az Égnek, ha nem ismered!
Mily lárma repes és rikácsol,
mikor a kapuba kiáll
és kezében az etető kosár!
Minden hogy csipog, hogy kodácsol!
Fák, bokrok, ha nagy, ha kicsi,
hirtelen megelevenednek:
egész nyájak teremnek
lábainál, még a tó halai
is fölcsobbantják kandi fejüket:
ő pedig szórja a szemet,
és a szeme - isteneket bűvölne,
hát még bestiát! Hogyne lenne
zenebona, kipkedés-kapkodás,
háton-fejen-csipkedés-csapkodás:
mind lök-bök, ugrál, tolong és marakszik
és rebben, üt-vág, lapul és furakszik,
s mindezt egy kis száraz kenyérért,
mely a szép kézből jobban izlik a
népnek, mint az ambrózia.
De hát a szeme, s az a hang,
ha kiált, hogy: Pipi, pipi! -
Vénusz fogatáról a két galamb,
s a hiú páva, még az is,
és Jupiter trónjáról a sas is,
esküszöm, mind jönnének a bolondok,
ha hallanák azt az isteni hangot.
Mert azzal erdeje mélyéből ketrecébe
egy medvét, egy borzas bocsot,
egy neveletlent is becsábitott,
hogy igézett népét növelje véle,
mert azt is megigézte -
persze, csupán egy bizonyos fokig!
Be szép volt, s ah! be jó,
látszólag! Vérem adtam volna, hogy
öntözze a virágait.
"Adtam volna? Ki mondja ezt? Te?"
Hát jó urak, színt vallok: Itt a medve!
Egy csipkekötény megfogott,
selyemszálon nyalom a lábait.
De hogy mindez hogy s mint esett,
azt majd máskor mondom el én:
ma túlontúl forr az epém.
Mert, hah! ahogy állok a sarkon ott,
hallván messziről azt a gágogást,
a ribilliót, hápogást,
megfordulok
és brummogok
s csörtetve messzebb cammogok
és fordulok
és brummogok
és még messzebbre cammogok,
s végül mégiscsak visszaindulok.
S akkor egyszerre égig csapva tombol
bennem a düh, bősz gőz fú orrlyukamból,
belső természetem vadúl:
Te nyim-nyám, te hülye, te nyúl!
Pipike! Mókus! Kell-e mogyoró?
Sörtém borzad: az én nyakamra nem való
ilyen iga!
Gúnyol a nyírt fa, menekülök a
boulingreentől, a kecsesen
kaszált pázsiton majd hanyattesem
s a puszpáng vigyorogva néz.
Utam legsűrűbb bozótokba vész,
rohanok, hogy sövényt döntsek, tiporjak,
minden palánkon átugorjak.
S nem birok mászni, ugrani:
rontás ólmoz le, fűszál-
fonadék, csipke-bűbáj.
Agyongyötröm magam, és mikor kínteli
testem a mű-kaszkádok
alatt lerogy s félholtan hempereg, -
ah, nem hallják keservemet,
csak a porcellán oreádok.
És ekkor, ah! mily édes áram,
mily üdv pezsdűl minden tagomon át:
Ő az, Ő énekel a lugasában!
Hallom hát ujra, hallom a dalát:
az ég lángolni kezd s virúl.
Ah, vajjon nekem -? Talpra hát:
rohanok hozzá, bokor dől, lapúl,
szétrebben a bozót, nyílnak az ágak,
és ím - ott fekszik lábánál az állat.
Ő ránéz: "Szörnyeteg: s bolondos!
medvének kicsit nyám-nyám,
pulinak kicsit hám-hám:
göcsörtös, nyers, bozontos."
Közben sétál a vad háton a kis talp:
a medvére menny száll alá.
Hét érzéke mind gyúlva csikland!
Ő meg - közönnyel néz reá.
Csókolom sarkát, cipőjét nyalom,
vigyázva roppant finoman:
s lassan törleszkedem, és fölóvakodom
a térdéig - Ő, ha jó napja van,
tűri, s fülem körül kotorász
s megpaskolja keményen a nyakam.
Kurrogok, uj lét kéje ráz!
De máris rámszól, s édes gúny a hangja:
Allons tout deux! eh la menotte! - mondja -
Et faites Serviteur,
comme un joli Seigneur.
Így babrál ki velem a kacagó lány!
S a rászedett bolond örűl,
de mihelyt haszontalankodni próbál,
a póráz rögtön megfeszűl.
De balzsam-tüze is van: soha mézet
nem izleltél még, amilyen
a tégelye, melyből, ha néha ébred
benne a szánalom, hű s bús szörnyetegének
egy ujjhegynyit tikkadt ajkára ken,
és rögtön elfut és magamra hagy,
s én ilyenkor, mint aki rab,
bár feloldták, csak lesem, megbüvölve,
megyek, hozzá, s félek, s futok előle -
Ő meg kínjára-gyönyörére bízza
a kergűlt szegényt: sőt! hah! néha nyitva
hagyja ajtaja szárnyát, s csak szeme
sarkából sandít rám, hogy szököm-e.
Én meg! - Óh, nagy Ég, ha segíthetsz,
hogy törjön e bűbáj, e suta ketrec,
örök hálát zeng érte szám s tüdőm!
Ha viszont nem, ha nem segít az Isten,
izmaim én se hiába feszítem:
Kitörök! Ki! Még van erőm!
/Ford.: Szabó Lőrinc/
mint amilyet az én Lilim szerzett magának!
Akad ott mindenféle csuda állat,
és Ő se tudja, hogy került oda.
Oh, hogy ugrálnak, tipegnek-topognak,
nyirbált szárnyukkal hogy robognak,
főleg szegény princek, akik
sose hűthetik szivük sebeit.
"Hogy is mondtad a tündért? Lilinek?"
Hálát az Égnek, ha nem ismered!
Mily lárma repes és rikácsol,
mikor a kapuba kiáll
és kezében az etető kosár!
Minden hogy csipog, hogy kodácsol!
Fák, bokrok, ha nagy, ha kicsi,
hirtelen megelevenednek:
egész nyájak teremnek
lábainál, még a tó halai
is fölcsobbantják kandi fejüket:
ő pedig szórja a szemet,
és a szeme - isteneket bűvölne,
hát még bestiát! Hogyne lenne
zenebona, kipkedés-kapkodás,
háton-fejen-csipkedés-csapkodás:
mind lök-bök, ugrál, tolong és marakszik
és rebben, üt-vág, lapul és furakszik,
s mindezt egy kis száraz kenyérért,
mely a szép kézből jobban izlik a
népnek, mint az ambrózia.
De hát a szeme, s az a hang,
ha kiált, hogy: Pipi, pipi! -
Vénusz fogatáról a két galamb,
s a hiú páva, még az is,
és Jupiter trónjáról a sas is,
esküszöm, mind jönnének a bolondok,
ha hallanák azt az isteni hangot.
Mert azzal erdeje mélyéből ketrecébe
egy medvét, egy borzas bocsot,
egy neveletlent is becsábitott,
hogy igézett népét növelje véle,
mert azt is megigézte -
persze, csupán egy bizonyos fokig!
Be szép volt, s ah! be jó,
látszólag! Vérem adtam volna, hogy
öntözze a virágait.
"Adtam volna? Ki mondja ezt? Te?"
Hát jó urak, színt vallok: Itt a medve!
Egy csipkekötény megfogott,
selyemszálon nyalom a lábait.
De hogy mindez hogy s mint esett,
azt majd máskor mondom el én:
ma túlontúl forr az epém.
Mert, hah! ahogy állok a sarkon ott,
hallván messziről azt a gágogást,
a ribilliót, hápogást,
megfordulok
és brummogok
s csörtetve messzebb cammogok
és fordulok
és brummogok
és még messzebbre cammogok,
s végül mégiscsak visszaindulok.
S akkor egyszerre égig csapva tombol
bennem a düh, bősz gőz fú orrlyukamból,
belső természetem vadúl:
Te nyim-nyám, te hülye, te nyúl!
Pipike! Mókus! Kell-e mogyoró?
Sörtém borzad: az én nyakamra nem való
ilyen iga!
Gúnyol a nyírt fa, menekülök a
boulingreentől, a kecsesen
kaszált pázsiton majd hanyattesem
s a puszpáng vigyorogva néz.
Utam legsűrűbb bozótokba vész,
rohanok, hogy sövényt döntsek, tiporjak,
minden palánkon átugorjak.
S nem birok mászni, ugrani:
rontás ólmoz le, fűszál-
fonadék, csipke-bűbáj.
Agyongyötröm magam, és mikor kínteli
testem a mű-kaszkádok
alatt lerogy s félholtan hempereg, -
ah, nem hallják keservemet,
csak a porcellán oreádok.
És ekkor, ah! mily édes áram,
mily üdv pezsdűl minden tagomon át:
Ő az, Ő énekel a lugasában!
Hallom hát ujra, hallom a dalát:
az ég lángolni kezd s virúl.
Ah, vajjon nekem -? Talpra hát:
rohanok hozzá, bokor dől, lapúl,
szétrebben a bozót, nyílnak az ágak,
és ím - ott fekszik lábánál az állat.
Ő ránéz: "Szörnyeteg: s bolondos!
medvének kicsit nyám-nyám,
pulinak kicsit hám-hám:
göcsörtös, nyers, bozontos."
Közben sétál a vad háton a kis talp:
a medvére menny száll alá.
Hét érzéke mind gyúlva csikland!
Ő meg - közönnyel néz reá.
Csókolom sarkát, cipőjét nyalom,
vigyázva roppant finoman:
s lassan törleszkedem, és fölóvakodom
a térdéig - Ő, ha jó napja van,
tűri, s fülem körül kotorász
s megpaskolja keményen a nyakam.
Kurrogok, uj lét kéje ráz!
De máris rámszól, s édes gúny a hangja:
Allons tout deux! eh la menotte! - mondja -
Et faites Serviteur,
comme un joli Seigneur.
Így babrál ki velem a kacagó lány!
S a rászedett bolond örűl,
de mihelyt haszontalankodni próbál,
a póráz rögtön megfeszűl.
De balzsam-tüze is van: soha mézet
nem izleltél még, amilyen
a tégelye, melyből, ha néha ébred
benne a szánalom, hű s bús szörnyetegének
egy ujjhegynyit tikkadt ajkára ken,
és rögtön elfut és magamra hagy,
s én ilyenkor, mint aki rab,
bár feloldták, csak lesem, megbüvölve,
megyek, hozzá, s félek, s futok előle -
Ő meg kínjára-gyönyörére bízza
a kergűlt szegényt: sőt! hah! néha nyitva
hagyja ajtaja szárnyát, s csak szeme
sarkából sandít rám, hogy szököm-e.
Én meg! - Óh, nagy Ég, ha segíthetsz,
hogy törjön e bűbáj, e suta ketrec,
örök hálát zeng érte szám s tüdőm!
Ha viszont nem, ha nem segít az Isten,
izmaim én se hiába feszítem:
Kitörök! Ki! Még van erőm!
/Ford.: Szabó Lőrinc/
Nincsenek megjegyzések:
Megjegyzés küldése