Mint virág, mely kibomlik éjszaka,
látom, amint felszáll a szűzi reggel:
csupasz bokrok mögött kék ég lebeg fel, -
fekete águk, felhők aranya.
Déli szél van. Ring a cseresznyefa.
Kitárult sok virág az éj szavára.
Rí szűntelen egy rigó fuvolája –
és zeng egy gyermek édes-bús dala.
A fuvolaszó s a dal hirtelen
felébreszti a honvágyat szivemben –
hálód, föld, megfogott most újra engem,
szerelmes hangodhoz hajlik fülem…
Szívem még engedelmes hangszered:
magát dalodban újra megtalálta,
emlékei közt ficánkol vidáman,
s felismervén a hangod: megremeg…
/Ford.: Végh György/
Nincsenek megjegyzések:
Megjegyzés küldése