Kisfaludy Károly: Leo és Lina

Nincs szebb virág mint a szerelem
Az élet kies kertjében,
Nincs annál szentebb gerjedelem
Az ember tehetségében.
De sokszor nagy átokká vál,
Ha viszont érzést nem talál
Ez indulat a szívekben
S poklot teremt a mellekben.

Leo jámbor s kedvelt atyjának
Egyetlen egy magzatja,
Jó ifjú: tűz indulatjának
Korán lett áldozatja:
Mert élete tavaszában,
Ifjusága virágában
Emésztő tűzzel szerete,
De szerelmet nem nyerhete.

Hasztalan vallották szemei
Erős s ritka szerelmét,
Hiába hirdették könnyei
Fájdalmát s nagy sérelmét:
Csak hasztalan töprenkedett,
Esdeklett és reménykedett,
Lina őt nem szerette,
Áldozatit megvetette.

Remények közt s félelmében
Két tavasz már távozott,
De boldogtalan szerelmében
Sorsa még se változott.
Végre tartandó insége,
Lina makacs keménysége
Erejétől megfosztotta,
Bágyadt testét hervasztotta.

Csak még egyszer kivánta látni
Imádott ellenségét,
Szakadó melléhez szorítni
Elveszett üdvösségét.
Eljött Lina - de az a szív,
Mely hozzá volt halálig hív,
Már kigyötrődött, már nem vert,
Csak hideg hamvában hevert.

Ott fekszik kegyetlen prédája
Lina álnok szivének,
A hűség oly ritka példája
Virágában éltének:
Mellette zokogó atyja
És ősz hajait szakgatja
Kétséggel tele szüntelen
Átkot kér gyilkosa ellen.

Ott áll Lina és borzadozva
Néz bús áldozatjára -
Vérző szívvel és sóhajtozva
A szenvedő atyára:
Érzeménye felgerjedett
S mit az élő nem nyerhetett,
A holtnak nem tagadhatá
És könnyét érte folyatá.

Mert a szerelem istenének
Büntető szilaj lángja,
A bánat emésztő mérgének
Bosszuálló fullánkja,
Behatott Lina mellébe
S oly sebet ütött szivébe',
Mely az életen rágódott
S enyhülésre nem juthatott.

És így elvonva a világtól,
Számlálva fájdalmait,
Messze minden boldogságtól
Folytatá bús napjait,
Magát búnak felszentelte
Hív kedvesét így kérlelte,
Sírját virággal födözte
És könnyeivel öntözte.

Végre egy klastrom magányában
Nem sokára meghala,
Midőn még végső órájában
Leót említett vala.
Egy sírhalom födi őket,
Ama ritka szeretőket,
Kik élve nem egyesültek
És halva öszvekerültek.