Falun születtem, szívem odahúz,
A kertek alján ment a gyalogút.
Ráhajlott a rét ezer virága,
mint a csillagfény az éjszakára.
A réten által kis patak futott,
a partján fűzfa lombot hullatott.
Sárga levele mint egy-egy hajó
úszott a vízen tovasuhanón.
Sokszor leültem én is a partra,
ha a tájat már alkony takarta.
Mélázgattam ott, akkor mint gyermek,
néztem pillangót, virágot, kertet.
Azóta már jaj, messze vitt az út,
mögöttem maradt rég a gyalogút.
Más utak nyíltak előttem tágra:
Sok lett előttem végképp bezárva.
Emberi sorsom kínlódva vittem,
egyszer majd jobb lesz, mindig azt hittem.
De az a csillag, mikor születtem:
rosszul állhatott nagyon felettem.
- Minek is jöttem? Most azt kérdezem.
S az a messzi rét felelget nekem:
amire vágytál, amit kerestél,
ha meg lett volna, mint a fűzlevél:
Lehullott volna Idő-tavába,
s szíved nem érte: miatta fájna.
Nincsenek megjegyzések:
Megjegyzés küldése