Petőfi Sándor: Szép levél...

 

Szép levél, a melyet irtál,
Életemnek élete!
Benne elméd minden fénye
S szíved minden melege.

Oly forróan fested és oly
Édesen szerelmedet,
És, ki hinné? nekem még is
Fáj, nagyon fáj leveled.

Egy redő ült homlokomra,
A midőn elolvastam,
S a redő fáj, mintha késsel
Hasitották volna rám.

Leveled virágbokor, de
Kígyó lappang a tövén.
Keresém én, nem lelém meg,
De csipését érzem én.

Készakarva vagy nem tudva
Bántod ekkép lelkemet?
Mely téged oly véghetetken'
Csak téged szeret.

Ez kellett tehát egészen,
Hogy az üssön új sebet,
A kinek megorvosolni
Kén a régiebbeket.

Fuldokoltam a habokban,
S lelkemet fölemelém...
Ste, hogy mélyebben taszíts be,
Csak azért jöttél felém.

Jer, leány, és csendesíts le,
Jer: s nyugtass meg engemet,
Mert az első sziklakőnél
Szétloccsantom fejemet.