Hajnalban szánnal indult a
Remete-erdőnek Kiske János, a szegény. Havazással, csúnya, összevissza széllel
pirkadt a hajnal, s a Szárcsa köhögött. Olajmécsest tartott a gazdának az
asszony topogva, míg a lovakat befogta Kiske. A Szárcsa köhögött, sovány bordái
ropogtak, meleg, beteg párája torzonborzzá tette a fejét. Olyan volt a Szárcsa,
mint egy hektikás öreg paraszt, akinek elvadult már a fehér szempillája is.
Sopánkodott, sírt Sára asszony, s
reszketve, majdnem lopva simogatta a Szárcsát. Kiske János, a szegény, pedig
ragasztotta az istrángot, bele-belefújt fagyos két markába. Szidta az asszonyt,
az Istent, a világot, a Remete-erdőt. Ímhol a saját házában egy kis füstöt
napraforgókóróval csinál az ember. Ki kell zavarni, az ólból kizavarni a
nyavalyás, kehes állatot, hogy fát fuvarozzunk másnak. És ha a Szárcsa fölfordul
az úton, akkor mi lesz? Fél lóval rosszabb élni, mint fél kézzel, s pénz sincs
másik lóra. Akkor a kétpengős fuvarnak is vége, s tavaszig beszorul a kunyhóba
az ember. És rakásra hull a kölykeivel együtt, és a megmaradt lónak szalmát se
tud adni...
Káromkodott Kiske János, de
istenáldjon nélkül közibük vágott a gebéknek. Sikongott egy kicsit a szán, s
elkezdett futni, mintha paripák húznák. A Szárcsa felütötte szomorú fejét, s
úgy szaladt, mintha a fiatalságára emlékezett volna. Kell is szaladni: jó négy
óra járás a Remete-erdő fuvarosembernek. Kiske János, a szegény, csak egy óra
múlva kezdett riadni keserű, téli-hajnalos némaságából. Hogy ni, mondta
hangosan, hogy az asszonynak egy jó szót se mondott. Meg a Feri kölyökről sem
kérdezte meg: az is addig sikankázott a jégen, hogy most szuszogni sem tud.
Kétszer fricskázta meg éjjel is a fejét, mert olyan nyögést csinált, hogy
aludni se lehetett. Nem elegen vannak a kölykök, s nem elég bajos az élet így
is. Dühösen húzott végig az ostorával a rudas lovon Kiske János, a szegény. A
Szárcsát kímélte, s a Szárcsa szerencsétlen kehes, mintha csak ki akart volna
futni a világból.
A Remete-erdőn felrakták a fát a
Kiske János szánjára. Dél elmúlt, mikor Kiske János, a szegény, visszaindult.
El is maradt a többi fuvarosoktól, akik szintén a zsidó gőzmalomnak hozták a
tüzelnivalót. A Farkas-völgyben pedig átkozott hóvihar várta Kiskét, a Szárcsát
és a másik lovat.
A Szárcsa már úgy kocogott lomhán,
gépiesen, mint egy dög. Az emelkedőnél pedig egyszerre sírni kezdett a Szárcsa,
mint egy ember. Göthösen, búsan, kétségbeesetten sírt a Szárcsa, s a két első
lábával letérdelt a hófúvásban. Itt fog bennünket megenni a toportyánféreg,
ordította Kiske János. A Szárcsa, mintha megértette volna, kiköhögte magát
izzadásig, s rettenetes erőfeszítéssel megindult. Megható volt a Szárcsa
iparkodása, s csak éppen hogy nem beszélt a Szárcsa. Igaz, szegény gazdám,
Kiske János, én ezt most a becsületért teszem. Kihúzom, kibírom a gőzmalom
udvaráig, akkor legyen, ami lesz.
Esett a hó szakadásig, s csak az
Isten és a Szárcsa tették, hogy el nem tévedt Kiske János, a szegény. Úgyis
esti nyolc óra volt, mikor Kiskéék megérkeztek. A fát lehányták a gőzmalom
udvarán. Kiske János, a szegény, megkapta a két pengőt. Most már megütötte
ostornyéllel a Szárcsát: siessünk. A Szárcsa fájdalmasan elnyihogta magát, és
futott a szán.
Messziről már azonban észreveszi
Kiske, hogy nagyon világos az ő háza. A fene egye meg őket, mondja, miért nem
döglenek. Hiszen kilenc órakor istentelenség mécsest égetni. S befordul a
nyitva hagyott kapun, káromkodva, miként hajnalban távozott, Kiske János, a
szegény. A kapu fatalpában pedig egy retteneteset botlik a Szárcsa, és
felfordul.
Kiske János, a szegény, ijedt
kiáltással leugrik a szánról. Leragasztja jajgatva a Szárcsa istrángját. A
jajgatásra egész sereg ember tódul ki a házból. Kiske istenkedik, s észre se
veszi, hogy tíz mécsessel jöttek ki a házból. Hogy itt az egész rokonság, az
övéi, a feleségéé. Hogy az emberek ünnepélyesek, kenetesek. Elmúlt ez úgyis hamar,
az ünnepélyesség, a kenetesség. A Szárcsa nem tréfált, rossz tüdejével egy
retteneteset trombitált és elnyúlt.
Sára asszony s az összes
asszonyrokonság rívásba fogott. Jajgattak és káromkodtak a férfiak. A Szárcsa
egyszerűen megdöglött. Becsületesen, komolyan, erőszakkal tartogatta a páráját
a kapuig. Nem bírta tovább. A másik lovat kifogták, a szánt a színbe tolták. A
döglött Szárcsát pedig a fehér havon behúzták az udvar közepére. Majd holnap lehúzzák
róla a bőrt.
Közben érkeztek szomszédok és messze
lakók. Sajnálkoztak és tanácsokat adtak. A hideget senki se érezte, s volt
éjfél, amikor kiürült a Kiske-udvar. Mind elmentek, a rokonok is. Kiske János,
a szegény, tett-vett gyászosan a fehér éjszakában. Néha kijött hozzá az
asszony. Szóval éjfél után tért be a házba Kiske.
Elbámult: az asztalon feküdt
fehérben, sárga arccal Feri, a fia. Sára asszony pedig zokogva mondta:
- Meghalt, még délben meghalt.
Kiske János toporzékolt a kemence
mellett, melyben napraforgókóró lángolt. Rázta magáról a havat, melegedett, s
csak egy fertályóra múlva sóhajtotta el magát:
- Ez is.
Nincsenek megjegyzések:
Megjegyzés küldése