Mikor hazajöttem éjjel, az
öregasszony még virrasztott a kiskutyám mellett. A lámpa égett a szobában
opálos üveggel, s bágyadt fénye alig érezte azt a zöld bársony karosszéket,
amelyben a kiskutya feküdt, mozdulatlanul. Csak éppen egy kicsit mozgatta a
farkát, amint közeledtem, s a hangomat hallotta, de aztán rögtön abba is
hagyta, s még mélyebbre süllyedt letargiájában, s csöpp kis lényével elveszett
térben és időben, reménytelenül.
Olykor megrázkódott a lázban,
szegény kis pomerániai, alig annyit, mint egy mókus, és dús szőre megritkulva,
már egészen fénytelen volt.Kis törpe feje elnyúlva a koponyacsont kontúrját
mutatta, s két gyönyörű szeme a halovány szembogár töredezettségével, valamint
hályogféle borulatok alól nézett azzal a hangtalan panaszlással, amellyel az
ilyen türelmes szenvedők a fájdalom poézisét nyújtják, s egy-egy utolsó percbe
sűrítik bele lelkük minden keservét egy olyan élet után, mely csupa vigasság
volt.
- Beadta az orvosságot? - kérdeztem
megilletődve.
- Hát persze hogy beadtam - mondta
keserűen az öregasszony -, mért kérdez ilyet fölöslegesen? Minden órában
beadtam, hisz azért vagyok ébren - fejezte be.
Éreztem, hogy igaza van, s nem is
szóltam egy szót. Még néztem egy ideig a kiskutyát a zöld bársonyszéken, s
aztán bementem a dolgozószobámba, a sok könyveimhez, és elbúsultam az
éjszakában. A sok aranyfedeles könyv mind csillogott s mindegyik egy-egy
kriptának tűnt, amelybe be van zárva egy szív. Ó, istenem, gondoltam, mit segít
ez, ez a sok érzés és ez a sok gondolat egy szegény kiskutyán, akit gyötör a
láz? Mit tud egy Horeb tanár ékírásos művészetével, egy Renan a maga külön
Ezeregyéjszakájával egy ilyen nagy pillanatban? Milyen kevés az, ami jót
tehetne, s milyen rengeteg sok, aminek semmi haszna!
Én csak néztem a sok könyvemet a
dolgozószobámban. Mivel vigasztalódjam - gondoltam -, ha már Renanért is
búsulnom kell? Mért, hogy olyan kíméletlen a természet, mikor adja az életet, s
mért nem enyhébb, amikor elveszi? Mért nincsen valami jó puha párnaféle, amit
odatehetne az ember az ütközés pillanatában a szíve és a fájdalma közé? Mit
érek vele, ha nem látom meg, ami jót hint elém az élet, az utamra, ha ostobán
eltaposom, ami mind szép lehetett volna? A világ, igaz, sohasem téved teljesen
az ítéletében, de az a levés, amiben téved, milyen rettenetes!
A kiskutyám finomabb lény volt, mint
az a szőke richmondi herceg a Louvre-ban, akit Velasquez festett. Mint
általában az ilyen kiskutyák, csak a rongyos és zord embereket ugatta, valami
felsőbb parancsra az égből. Sohasem kívánt párosodni, nyilván ösztönös okokból,
s kis nőstény lelke beérte azzal a határtalan csodálattal, amellyel engem
valószínűleg a legnagyobb hatalomnak és tekintélynek látott ezen a világon:
Habentes alimenta et contenti sumus (- Ha jóllaktunk elégedettek vagyunk) - ez
volt az elve állandó farkcsóválással, mellyel szüntelenül jelezte életvidám
filozófiáját, illúzióit és optimizmusát. S ez annál több volt, s annál többet
jelentett, hogy olyan csöpp élet volt parányi lényében.
Így múlt az éj bánatos
töprengéseimben, a sok könyv között a polcokon, mint egy kolumbáriumban. S
lassan virradt, sápadt fényekkel s nedves párákkal az ablakomon, amint a téli
reggel idevonszolta magát, nyirkosan és szürkén, a világ túlsó végéről.
A lámpa már nem égett a kis
szobában, mikor beléptem, s a zöld bársony karosszékben, a félhomályban, a
kiskutya már nem élt. Valahogy olyan wagneri hangulat volt, mint amikor Izolde
terül el a hajnalban, holtan. Az öregasszony sírt, s hordta a holmiját egy
batyuba, amit kötözgetett.
- Én most már nem maradok itt -
mondta azzal a rögeszmés keménységgel a könnyein át, ahogy csak öregasszonyok
tudnak beszélni. - Engem már nem köt ide semmi, keressen mást az úr. Különben
is fáradt vagyok, s most már hazamegyek a szülőfalumba.
Még átvette, ami járt neki bizony, s
csak úgy nyúlt unottan a pénz után, a vállát vonogatva. S aztán vette a
batyuját, és ment.
Nincsenek megjegyzések:
Megjegyzés küldése