Angelo Poliziano: Ballada a madárkáról

Ott jártam egy napon, csak úgy magamban
egy szép mezőn, és az időt mulattam.
Nem hinném, hogy mezője volna még egy
ily gyönyörű, széles e világnak,
s hogy lábam zöld gyepén előbbre lépett,
házak között gyönyörűszép virághad,
ezer színben pompázók, várva-vártak:
madár dalolt közöttük láthatatlan.
Ott jártam egy napon...
Oly szépen szólt az édes, bársonyos dal
szerelemmel tölté be a világot.
Hogy lássam, odamentem csendbe', loppal:
feje, szárnya, aranyló, szinte láng volt,
más tolla mind rubint szinében játszott,
és kristály-csőre szikrát szórt a napban.
Ott jártam egy napon...
Mily boldogan fogtam volna a kezembe!
de gyorsan illant, levegőbe szállván,
és visszatért fészkére, mely nevelte:
én bandukoltam a nyomában, árván.
Elvittem volna zsinórral a lábán,
mihelyt ki tudtam volna csalni onnan.
Ott jártam egy napon...
Léppel is megfoghattam volna végül,
de hogyha oly kedves neki az ének,
mindenféle tőr és kelepce nélkül
várom, hogy énekelve fogjam én meg!
Most éneklésre kedvem hát ezért lett,
hogy szép madárkám dallal csalogassam.
Ott jártam egy napon...

/Ford.: Jékely Zoltán/