Carlo Goldoni: Velencei szerenád ( Az énekesnő dala a "Hazug"-ból)

Szívem bálványa, te,
szerelmem láng-ege,
lelkemre, szép reményem,
kín egyre több szakad.

Szeretném, hogy beszéljen
szomorú szenvedésem,
de, óh, jaj, valami...
- vajon tudod-e, mi? -
lezárja ajkamat.

Amikor messze vagy,
s nem látom arcodat,
bús ajkamon a titkolt
panasz szinte kigyúl.

De mikor újra látlak
s látom, hogy mily csodás vagy,
óh, akkor valami...
- vajon tudod-e, mi? -
a szívemre szorúl.

Néznél csak rám, te, Szép,
rögtön megsejtenéd,
milyen sötét pokolban
mi gyötri szívemet.

Szeretném rejtegetni,
kínom ne sejtse senki:
de néha valami...
- vajon tudod-e, mi? -
azt súgja: ő szeret!

Óh, első kedvesem,
végsőm vagy te nekem:
ha hív a házasélet,
te leszel az arám.

Siess, jaj, szép virágom!...
Sok szó tolong a számon,
de, látod, valami...
- vajon tudod-e, mi? -
most is köti a szám.

Éj-nap csak szenvedek,
többet már nem lehet,
s ha nem bírom sokáig,
te leszel az oka.

Ha mernék s ha figyelnél,
az orvosom lehetnél,
de, óh, jaj, valami...
- vajon tudod-e, mi? -
nem hágy szólnom soha...

Azt súgja már a kis
Kupidó maga is,
hogy űzze tova kínom
a boldog vallomás.

De mihelyt szólni kezdek,
elfojtja ezt a keblet
s e hangot valami...
- Kedves, tudod-e, mi? -
és elnémul a gyász...

/Ford.: Szabó Lőrinc/