Gábor Andor: Hajnali köd

Be hosszú volt az éj, be furcsa volt az álmom,
Álmom be furcsa volt.
Sóhajtó fák alatt kellett bolyongva járnom,
A lomb felém hajolt.
Az ágak ujjai mind szívemet keresték,
A szívem' nem hagyom.
De rátaláltak és tövissel megsebezték,
Még most is fáj nagyon.

Fehér ezüstpohár, ömlött a fény belőle:
Simán sütött a hold.
Valaki kergetett, futottam én előle,
És nem tudom, ki volt.
Nevemen szólitott, halk hangja a fülemben,
Még most is itt zenél,
De meg nem álltam én, valami súgta: nem, nem!
Mert tudtam, hogy nem él.

Honnan jön és hogyan? s ha elröpül, hová száll
Ez álom-életünk?
Attól, hogy benn kuszált betükkel írva gyász áll,
Reggel mért reszketünk?
Hogy álom-ág sebez, hogy álom-holtak élnek,
Mért tudjuk hinni másnap?
Hogy járom útjait az élet erdejének
Mért nem csak álma másnak?

Lehet...csak álma másnak.