A galamb nem találta meg ducát:
a rom fölött riadtan repked –
és mint kettétört jogarak, a fák
ma is a földből meredeznek.
Az út alatt roppant örvény kiált.
Lent sorakoztok, zárt sorokkal.
És csak mentek a sötétségen át,
mintha vetnétek, tárt karokkal.
Pacsirta száll csupán a táj felett,
megértvén – holtak közelében –
amit csak a madarak értenek.
Még hallani tán énekében
a föld dalát, a földét, mely lezárt
szátok fölött szörnyű pecsét lett –
a fejetek őrző kő-dalát,
a rátok hulló csöndességet,
a kétségbeesés dalát, mikor
fiaitokat elrabolták –
a sírás dalát ajkaitokon –
apák, anyák megtébolyodtát,
a szemekbezárt borzalom dalát:
s hogy nők kilincsekbe fogóztak, -
ahogy végső remény egy szalmaszál
az örvényekben fuldoklóknak, -
az iszonyú csend percének dalát,
mikor a végső sóhaj lobban –
a nép szépségének diadalát,
itt lent, a jeltelen sirokban.
Ma a síkság örök, nyugodt dalát
zengi itt, mint rég, a pacsirta.
S betaposták akkor a katonák
az összes rózsát is a sírba…
Nincsenek megjegyzések:
Megjegyzés küldése