Kováts László: Koldus fiú - koldus leány

Bohó regét regél az ajkam:
Volt egyszer egy kis árvalány,
Vakitó napsugár mosolygott
Kökény szemén, arany haján.
És élt valahol a világban
Egy sápadt arcu kis legény.
Trónusra volt teremtve lelke,
De elhagyott, koldus szegény.
Bolyongtak szerte a világban
Hajszolva édes álmokat,
És egyszer összehozta őket
A sorsszeszély, a kárhozat.
Nagy, szüzi csókba forrt az ajkuk
Virágos május alkonyán.
Aztán...karöltve rótta utját
Koldus fiú, koldus leány.

Szállt az idő...s ők megtanulták
Egymást szeretni boldogan,
Nem látva meg, hogy gyermekévük
Fejük felett tovább rohan.
Csak álmodoztak büszke hittel
S várták a szinesebb jövőt,
Mig egyszer elfogyott az álom,
A kártyavár halomra dölt.
Királyfi jött a szőke lányért,
Elébe rakta kincseit,
S követte ő nem tudva, nem sejtve,
Hogy árva lelke mit veszit.
Föltette a menyecske-kendőt
Virágos május alkonyán,
Aztán...örökre elszakadtak
Koldus fiú, koldus leány.

Tavaszra, nyárra tél köszöntött.
Rég asszony már a szőke lány.
Arany haja fakóra szürkült,
Csak arca selyme régi tán.
Ezüst fonalból szőtt ruhája,
Kincscsel fölér a csipke rajt.
Nincs vágya teljesithetetlen,
Nem ismer már nyomort, se bajt.
De mégis ott a bú szivében,
S egy régi sebhelyt bontogat,
És visszasirja ifjúságát,
Az ócska, drága rongyolat.
Megtér emléke mind a multnak
Virágos május alkonyán,
Csak ők nem jönnek vissza többé:
Koldus fiú, koldus leány.