Sántha Károly: Őszi este

Verőfényes szép őszi alkony,
A fa levele hulldogál,
Lehulló piros falevélre
Bágyadtan süt a holdsugár.
Én ifjuságom, oda vagy:
Örömeimnek rózsabokra,
Csak az emlék mi megmaradt,
S mélázva néz a szép napokra.

Hogy elsiettél, ifjuságom,
Mint fényes pára, eltünél!
Ez alkonyon el-eltünődöm
A feslő regg emlékeinél.
A mindenható szeretet
Panaszomat virágba vonta,
Álmodtam szépet, gyönyörűt,
S beszövődött álmom dalomba.

Hogy elsuhansz te is fölöttem,
Gyümölcsigérő hév nyaram,
Amelyben a munka-veríték
Drágább, mint gyöngy és színarany.
Élni családért és honért,
Oh ez magasztos égi pálya!
Vágyam: legyenek boldogok,
Ha jutok éltem alkonyára.

Az alkony itt. Már-már közelget
Az enyém is. Napom hajol:
De mindig hallok dalt. Az égből?
Vagy e száraz bokrok alól?
Bárhonnan jő, engem leköt
Egy édes, egy varázsigézet:
Szeretettel olyan a szív,
Mint a verőfényes természet.