Szép tavaszi nap
volt. Azt mondja az öreg disznó a cocáknak:
- No, malac úrfiak, röf-röf, ma kisétálunk a mezőre, röf-röf.
Azzal fölkerekedett az egész család, és kisétáltak a mezőre. tetszett a mező a malac úrfiaknak.
- De jó itt lenni, ui-ui! - mondották. - Virágos szép asztal a mező, ui-ui! A fű gyönge, porcogós, ui-ui! A virágok pedig édesek, mint a cukor, ui-ui!
Játszottak, legelésztek.
Egyszer csak szél kerekedik, de olyan erős, nagy szél, hogy a vén fűzfák is meghajladoztak előtte, mintha a földre akarnának feküdni. Persze, mikor szél fú, jó a földön lenni. A malacokat sem érte a szél erősen: csak az öregdisznó sertéjét borzolta fel egy kicsikét.
Hát egyszer lebeg ám valami fekete csodadolog a magasságban, és leereszkedik a mezőre.
- Mi lehet az, ui-ui! - kérdik a malacok.
- Nem tudom, röf-röf - felel az öregdisznó.
A fekete kerek valami megáll egy helyen. Odafutnak hozzá a malacok, és egymást kérdezgetik:
- Mi lehet ez, ui-ui? Egy a lába, kerek a háta, feketék a bordái, ui-ui! Feje meg nincs, ui-ui! Csak orra van, egy hosszú, az is rézből, ui-ui!
- Madár ez, ui-ui - mondja egy másik -, mert repülni tud, ui-ui!
- Ha madár volna, lépkedni is tudna, röf-röf - mondja az öregdisznó.
- Hátha holt madár, ui-ui! - mondja ismét egy malac.
Pedig hát nem volt az se holt madár, se leven, hanem esernyő volt, valami nagyságos úrnak az esernyője. Hintóból kapta el a szél.
- Én megkóstolom ezt a madarat - szólt ismét egy malac -, meglehet, hogy jó.
- Hozzá ne nyúlj, röf-röf - szólt az öregdisznó -, hátha harap, röf-röf. Én is meg akartam kóstolni egyszer a bundás kutyát, röf-röf, aztán harapott, röf-röf.
Amint ott tanakodnak, egyszer csak új szélroham jön, és megmozdítja és gurítja az esernyőt. Az öregdisznó leült ijedtében, a malacok pedig visítva futottak előtte.
- Jaj, végünk van, ui-ui! Megesz bennünket, ui-ui!
- Itt a világ vége! Szaladjunk! - kiáltották a malacok.
Persze az esernyő nem ette meg a malacokat. Gurult, gurult a mezőn, aztán ismét fölemelkedett a szélnek szárnyain, és repült, repült, ki tudja, hova, talán éppen oda, ahol esett már az eső, és egy szegény öreg koldus esernyő nélkül ballagott az országúton.
- No, malac úrfiak, röf-röf, ma kisétálunk a mezőre, röf-röf.
Azzal fölkerekedett az egész család, és kisétáltak a mezőre. tetszett a mező a malac úrfiaknak.
- De jó itt lenni, ui-ui! - mondották. - Virágos szép asztal a mező, ui-ui! A fű gyönge, porcogós, ui-ui! A virágok pedig édesek, mint a cukor, ui-ui!
Játszottak, legelésztek.
Egyszer csak szél kerekedik, de olyan erős, nagy szél, hogy a vén fűzfák is meghajladoztak előtte, mintha a földre akarnának feküdni. Persze, mikor szél fú, jó a földön lenni. A malacokat sem érte a szél erősen: csak az öregdisznó sertéjét borzolta fel egy kicsikét.
Hát egyszer lebeg ám valami fekete csodadolog a magasságban, és leereszkedik a mezőre.
- Mi lehet az, ui-ui! - kérdik a malacok.
- Nem tudom, röf-röf - felel az öregdisznó.
A fekete kerek valami megáll egy helyen. Odafutnak hozzá a malacok, és egymást kérdezgetik:
- Mi lehet ez, ui-ui? Egy a lába, kerek a háta, feketék a bordái, ui-ui! Feje meg nincs, ui-ui! Csak orra van, egy hosszú, az is rézből, ui-ui!
- Madár ez, ui-ui - mondja egy másik -, mert repülni tud, ui-ui!
- Ha madár volna, lépkedni is tudna, röf-röf - mondja az öregdisznó.
- Hátha holt madár, ui-ui! - mondja ismét egy malac.
Pedig hát nem volt az se holt madár, se leven, hanem esernyő volt, valami nagyságos úrnak az esernyője. Hintóból kapta el a szél.
- Én megkóstolom ezt a madarat - szólt ismét egy malac -, meglehet, hogy jó.
- Hozzá ne nyúlj, röf-röf - szólt az öregdisznó -, hátha harap, röf-röf. Én is meg akartam kóstolni egyszer a bundás kutyát, röf-röf, aztán harapott, röf-röf.
Amint ott tanakodnak, egyszer csak új szélroham jön, és megmozdítja és gurítja az esernyőt. Az öregdisznó leült ijedtében, a malacok pedig visítva futottak előtte.
- Jaj, végünk van, ui-ui! Megesz bennünket, ui-ui!
- Itt a világ vége! Szaladjunk! - kiáltották a malacok.
Persze az esernyő nem ette meg a malacokat. Gurult, gurult a mezőn, aztán ismét fölemelkedett a szélnek szárnyain, és repült, repült, ki tudja, hova, talán éppen oda, ahol esett már az eső, és egy szegény öreg koldus esernyő nélkül ballagott az országúton.
Nincsenek megjegyzések:
Megjegyzés küldése