Az én gyerekkoromban a kutyát nem
ünnepelték még annyira, mint ma. Hű barátunk akkor még nem volt dísztárgy,
egyszerűen állat volt csak, élete az állat élete volt. Gazdája szerette, de nem
dédelgette. A kutyának akkor dolga is volt még. Ő őrizte a házat, nem a ház őt.
A mi kutyánkat Almirának hívták.
Csodálatos zengésű név, felejthetetlen annyi idő után is. Országszerte rengeteg
kutyát neveztek el akkor így, az Aranyember híres kutyájáról. De a mi kutyánk
nem így jutott nevéhez. Eredetileg Palmyrának hívták. Ez a szép, romantikus név
divatos volt akkor, akárcsak a Zenóbia meg a Zulma. Édesapám valami francia
újságban vagy regényben olvasta ezt a nevet. De mivel hét-nyolc éves gyerekek
számára így semmi értelme sem volt, kiirtottuk belőle a fölösleges p betűt, és
Almirára rövidítettük. Nekünk elég regényesen hangzott így is, a kutyának pedig
mindegy volt.
Almira nem volt se szép, se előkelő,
fiatal se volt már. Hosszú szőrű, bozontos, fekete korcs volt, ismeretlen
szülők leánya. Azt sem tudom, hogyan került hozzánk. Azt tudom csak, hogy
kedves volt, és rettenetesen szerettük. De amikor fölidézem képét annak a
földszintes bajai háznak, amely a második elemitől a második gimnázium évéig
otthonom volt, Almira éppen úgy benne van, mint a ház minden egyes szobája,
verandája, fészere, istállója, kertje és a kert végében izgalmas tutajaival a
Sugovica.
Ebben a fészerben került színre az
első drámám, valami zagyva kivonata az akkor új és rettenetesen népszerű Szép
Helénának. Az operett dalait mindenütt muzsikálták és énekelték. Testvéreimmel
és pajtásaimmal mi magunk játszottuk el hosszú fekete harisnyában, úszónadrágban,
fejünkön királyi koronával, amelyet színes papírosból magunk ollóztunk és
ragasztottunk össze. Almira néma és hűséges szemlélője volt ennek a nagy sikerű
előadásnak, hellyel-közzel vakkantott csak közbe olyankor, amikor vad indián
táncunk és éktelen zsivajunk őt is fölajzotta. Különben csöndes és nyugodt
kutya volt, egy kicsit kényelmes, sőt lusta is. Elkísért ugyan nagy
kirándulásainkra a nádasba buzogányszedni, csíborvadászni, de mihelyt tehette,
leheveredett valami füves helyre, és szundított egyet. Otthon is egész nap
aludt. Akkor azt hittük, öreg már szegény. Azonban lassan-lassan kiderült, hogy
lustálkodásának és fáradt voltának egészen más az oka.
Egy éjszaka baromfiudvarunkból
elvittek két libát. Kóbor cigányok táboroztak a város végén, az ő munkájuk
volt. A kutyaház ott állt a baromfiudvar tőszomszédságában. Almirának föl
kellett volna ébrednie a gágogásra. Hogy nem ugatta el a tolvajokat, annak egy
magyarázata volt csak: nem volt otthon, amikor a lopás történt.
Csakugyan kiderült, hogy mihelyt a
ház elcsöndesedett, Almira kiszökött, és hajnaltájban vetődött csak haza.
Miféle ősi ösztön hajtotta a kóborlásra, ismeretlen szülei miféle titokzatos
vágyakat oltottak beléje: gyerekésszel nem tudtuk fölmérni, szüleim pedig erről
nem beszéltek velünk.
Ma azonban nem titok többé számomra,
hogy Almira ledér kutya volt, és szerelmi kalandokat hajszolt az éjszakában.
Szülein kívül talán neve is bűnös volt ebben: a III. Napóleon, Eugénia
császárné és Offenbach tomboló Párizsából a komoly és tisztességes Duna
partjára elszármazott mérgező és erkölcsrontó Palmyra név! Nem közömbös, hogy
kit hogyan hívnak, jellemük iparkodik nevükkel lépést tartani, és sok tragédia
származott már abból, hogy valaki a keresztségben különb nevet kapott, mint
amilyet megérdemelt.
- Ezt a kutyát ne lássam többé! -
mondta édesapám, amikor Almira viselt dolgai kiderültek.
Almira ekkor másod- vagy harmadízben
ajándékozta meg már a világot bizonytalan származású, de nagyszámú kölyökkel. A
kicsinyeket elajándékoztuk. Almirát pedig odaadtuk valami szekeresnek, az
elvitte a harmadik határba. Három nap múlva leromlottan, csatakosan, de
jókedvűen, boldogan ugrándozott körülöttünk. Mi, gyerekek is megbolondultunk az
örömtől, nemcsak azért, mert szerettük, azért is, mert számunkra ez volt az
első szemmellátható és kézzel cirógatható példája és próbája annak, amit az
iskolában tanultunk, hogy a kutya hű állat. Édesapám azonban kérlelhetetlen
volt, megparancsolta, hogy a kutyát vízbe kell fojtani. Követ kell kötni a
nyakára, hogy ki ne úszhasson. Hiába rimánkodtunk, még édesanyám is, a halálos
ítéletet végre kellett hajtani.
Lementünk hát Marival a Sugovicához.
Szomorú menet volt. Elöl ment Mari, kezében egy darab téglával, mögötte mi,
gyerekek, ahányan voltunk, mellettünk, mögöttünk boldog ugrándozással,
gyanútlanul az elítélt. Valamennyien sírtunk. Marinak is megeredtek a könnyei.
Mi jár az ilyen kis paraszti cselédnek az eszében, amikor egy szegény kutyát
vízbe kell fojtania? Azért, mert éjszaka kimarad, és amikor rájön az ideje,
megszüli a kölykét? Mit tud az a kutya az életről, arról, hogy mi szabad, mi
nem?
- Most már ne gyöjjenek tovább -
mondta a Mari -, mert nagyon szomorú dolog ez. Nem maguknak való nézni, ahogy
ezt a szegény párát örökre elnyeli a Sugovica.
Marinak igaza volt.
Visszafordultunk, és nagy szipákolva hazamentünk. Mari továbbment a téglával, a
zsineggel meg a kutyával, és nélkülük jött haza.
- Hogy történt? - kérdeztük tőle.
Csak legyintett a kezével.
- Beszélni se jó róla!
De azért beszélt. Mind gyakrabban,
mind hosszabban, fölhevülten és meghatottan. Almira halála mind több részlettel
bővült, gazdagodott és színesedett. Szörnyű vergődése, a hullámokkal való
reménytelen viaskodása, szemrehányó tekintete, amellyel örökre elbúcsúzott
Maritól, a kis cselédlány fantasztikus előadásában szívet tépő tragédiává
magasodott. Valamennyien gyilkosnak tudtuk magunkat, egy nagy és alattomos
összeesküvés hitvány részeseinek. Sokáig sirattuk Almirát, Marit pedig
elneveztük hóhérnak.
Lassan-lassan mégis megnyugodtunk és
megvigasztalódtunk. Új kutya jött a házhoz, rendes, komoly házőrző, persze nem
Almira! Nem barátkoztunk vele, a nevére sem emlékszem. Van ez így...az érdem és
a megbízhatóság nem minden, a kedves csirkefogó sokszor közelebb férkőzik
szívünkhöz, mint a tisztességes unalom. Ha az új kutya hozzánk dörgölőzött,
elkergettük:
- Nem vagy az Almira!
Négy-öt hét múlva egy délben azután
furcsa dolog történt. Házunktól jó messze, valahol a nagypiac környékén
találkoztam Almirával. Az igazi Almirával, azzal, akit Mari vízbe fojtott. Lógó
nyelvvel, lihegve, lomposan ült a napsütésben, ismét anya, mint már annyiszor.
Elszorult a szívem a rémülettől, a boldogságtól, hangtalanul mozgott a szám,
nevén akartam szólítani, és nem bírtam. Csak néztem, néztem, mint valami
csodát, nagy föllélegzéssel, megváltottan, hogy Mari vízbe dobta ugyan a
zsineget, a téglát meg a kutyát, de mindegyiküket külön-külön, egymástól
függetlenül. Odaszaladtam a kutyához, néztem, néztem...A kutya közönyösen
nézett rám, és nem mozdult. Végre kimondtam a nevét, halkan, bocsánatkérőn.
Könyörgőn:
- Almira!
De Almira félrefordította fejét. Úgy
tett, mintha nem ismerne.
Nincsenek megjegyzések:
Megjegyzés küldése