Egy házaspárnak több fia volt, ezek
közül a legidősebbnek sikerült Németországban tanulni. Mikor elmúlt az első
esztendő, a fiú hazament, és az apja megkérdezte tőle, hogy mi mindent tanult
az egy év alatt: A fiú azt felelte:
- Most már tudom mit kuruttyolnak a
békák!
Megnyúlt erre az apja képe, aki azt
felelte a fiának, hogy ez aztán a szép tudomány, de ő nem ilyen ostobaságokra
adta neki a pénzt.
Mikor vége lett a szünidőnek, Hanzi
kérte az anyját, járjon közbe az apjánál, hogy az megint adjon egy kis summát a
kezébe és visszaengedje. Az apja adott neki pénzt, de intette, hogy legyen nagyon
szorgalmas, és a fiú elégedetten indult útjára.
Megint eltelt egy év, s megint
megjelent az atyai házban Hanzi, és az apja megkérdezte tőle:
- Na, hát most mit tanultál?
A fiú azt felelte:
- Most már tudom, mit ugatnak a
kutyák!
- Szóval már megint ilyen
butaságokra fecsérelted az idődet! - kiabált rá dühösen az apja. - Most aztán
vége a tanulásnak!
De mikor a szünidő véget ért, anyja
kérésére a fiú mégiscsak megkapta megint a szükséges pénzt, mikor megígérte,
hogy ezentúl komolyan fog tanulni.
Mikor a harmadik év után hazajött,
az apja ismét föltette neki a kérdést, hogy mit tanult. A fiú azt felelte, most
már tudja, hogy mit énekelnek a madarak.
Erre az apja megdühödött, és azt
mondta, hogy Hanzinak most már itthon kell maradnia, és becsületesen dolgoznia,
minden könyörgés hiábavaló. Vásárolt egy csomó birkát, és Hanzit tette melléjük
juhásznak.
Mikor a fiú nap mint nap a birkák
mellett volt, és elunta az időt, látja ám, hogy két idegen jön az úton.
Megszólították Hanzit, és azt mondták, hogy Sittenbe igyekeznek, ahol másnap
lesz a kerületi kapitány választás, hátha valamelyiküket megválasztják. Hanzi
kérte, hogy őt is vigyék magukkal, de aztán eszébe jutott, hogy hiszen egy
fillérje sincs. A két vándornak megtetszett a fiú, s hívták, hogy tartson
velük, majd ők fizetnek őérte is.
Így hát elindultak hárman lefelé a
völgyben, Sittenbe. Az út egy mocsáron vitt keresztül, ahol kuruttyoltak a
békák. Akkor Hanzi megkérdezte:
- Uraim, tudjátok-e, mit kiabálnak a
békák?
- Hogyan tudhatnánk! - felelték
azok. - Hát te talán tudod? - és jót nevettek a dolgon.
- A békák azt mondják, hogy abban a
faluban, ahol éjszakázni akarunk, egy asszony betegen fekszik. Az egyik béka
egy szenteletlen ostyát tart a szájában. Ha azt fognánk és elvinnénk a
plébánoshoz, hogy szentelje meg, aztán az asszonynak adnánk és az lenyelné,
újra egészséges lenne. De ha nem kapja meg az ostyát, nyomban meg kell halnia.
Az útitársak kinevették Hanzit
különös beszédéért, és nem akartak hinni neki. De mikor elérték a falut, és
bementek a fogadóba, ahol éjszakázni akartak, ott valóban volt egy halálos
beteg asszony. Hanzi megfogta azt a békát, amelyiknek a szájában volt az ostya,
megáldatta az ostyát a pappal, az asszony pedig kész volt lenyelni azt. Abban a
pillanatban jobban lett, visszanyerte erejét és meggyógyult. Nagyon
hálálkodott, és kérdezte az uraktól, hogy mennyit kérnek tőle. Azok azt
felelték, hogy ők semmit sem, Hanzi volt az, aki tudta, mit kell tenni. Erre őt
is megkérdezte az asszony. A fiú azt felelte, ha az asszony nem sokallja, úgy
adjon neki három koronát, mivel egy fillér nélkül indult útnak. Erre öt koronát
kapott, és nagyon boldog volt.
Másnap reggel a három társ
továbbment, és elértek egész Leukergrundig. A kastélyban ugattak a kutyák, s a
két úr rámutatott a kastélyra, mondván, hogy ott fogják tölteni az éjszakát.
Hanzi megkérdezte tőlük, vajon tudják-e, mit ugatnak a kutyák. Azok csak néztek
rá csodálkozva, és hitetlen arccal kérdezték tőle, hogy ő talán tudja? Erre
Hanzi azt felelte:
- Azt ugatják, hogy vacsora után egy
nyomorult koldus fog bejönni a kastélyba, alamizsnát és szállást kér majd,
aztán leheveredik az ajtónál. Éjfélkor fölkel, füttyent egyet, arra tizenegy
másik rabló jelenik meg, kirabolják a házat, és a bennlévőket legyilkolják.
Az útitársak nem hittek a fiú
szavainak, de aztán eszükbe jutottak a békák, és jónak látták az egész
történetet elmondani a kastély lakóinak.
Mikor megjelent a koldus alamizsnát
és éjszakai szállást kérve, minden kétségük elszállt, nyomban hívrák a
rendőrséget, azok pedig körülvették a kastélyt a katonákkal.
Éjfélkor a koldus fölkelt
fekhelyéről, kinyitotta az ajtót, és éleset füttyentett. A tizenegy rabló
besietett, de elfogták őket, és börtönbe zárták. A kastély lakói nagyon
hálálkodtak, és kérdezték a két úrtól, hogy mivel tartoznak nekik. De azok a
fiúra mutattak, hogy ő volt az, aki mindent tudott. Akkor a fiú öt
Lajos-aranyat kért, amennyiben nem találják soknak. Az öt helyett tízet kapott,
és most már tele volt a zsebe pénzzel.
A következő napon a három vándor
továbbment egészen Sittenig. Mikor a város elé értek, egy hatalmas diófa lombja
között egy madár gyönyörűen énekelt, és Hanzi megint megkérdezte, vajon
tudják-e, mit énekel a madár. Azok csak nagy szemeket meresztve néztek rá, és megkérdezték
tőle, hogy vajon ő megérti a madarak nyelvét? A fiú azt mondta:
- Igen, ezt értem meg a legjobban.
Azt fütyüli, hogy ma választják meg Sittenben a kerületi kapitányt, és közülünk
az egyik lesz a kiválasztott!
Arra a két társa sértődött hangon
válaszolt:
- Csak nem képzeled, hogy végül még
te leszel a kerület kapitánya? Te zöldfülű! - és azzal vitába szálltak vele. De
a fiú nyugodtan azt mondta, menjenek csak be a városba, ő szívesen itt marad,
amíg véget nem ér a választás. Azzal azok otthagyták Hanzit egyedül, és
elsiettek. A fiú várt még egy jó órát, vagy még többet is, aztán lassan ő is
folytatta az útját.
A városkában már elterjedt Hanzi
nagy tudományának a híre, és mindenki tudta, hogy hogyan gyógyította meg az
asszonyt az ostyával és hogyan mentette meg a rablóktól a leukergrundi kastély
lakóit, így aztán egy akarattal őt választották meg kerületi kapitánnyá.
Akkor aztán írt a szüleinek, hogy
jöjjenek Sittenbe, és lakjanak ezentúl nála, mert a pénz, amit a taníttatására
költöttek nem veszett el, és most szívesen meghálálná nekik azt, amit érte
tettek.
/Ford.: Üveges Ferenc/
Nincsenek megjegyzések:
Megjegyzés küldése