Geoffrey Chaucer: Öt Canterbury zarándok

Barát

Volt egy barát, kolostorába sáfár,
olyan vadászt még egyet nem találnál.
Pompás férfiú, apáttal felér,
istállójában sok jó telivér:
ha lovagolt, csapott suhér szelet,
csengős kantárja klimp-kilimpezett
a szélbe, mint a kápolna-harang,
hol őt illette a priori rang.
Szent Mór s Szent Benedek szabályzatát
fölrúgta ez a nevezett barát,
mert szigorú volt az és elavult:
élni az új világ szerint tanult.
Pokolra minden ósdi szöveget!
Méghogy papféle vadász nem lehet?
Barát ne nézzen úton balra-jobbra,
úgy éljen, mint partra vetett potyka,
ha a kolostoron kívül kerűl?
No ilyen textust ő már nem becsűl!
Én ráhagytam, hogy igazsága van.
Szent szövegekbe gárgyuljon ugyan?
Könyvek fölött görnyedjen éjszaka,
vagy törje tenyerét ásó-kapa?
Mit ér ma már Szent Ágoston parancsa?
Hát ő az aj-bajt Ágostonra hagyta.
Inkább lovagol s lovat nem kimél,
agarai gyorsabbak, mint a szél:
héj, nyúlvadászat, veszett vágtatás!
Vadabb öröm ugyan mi volna más?
Körül szegett ujjak a köpenyén,
szegése ritka fajta szürke prém:
a csuklyát összefogni a nyakán
egy finom-mívü tűje is van ám:
a szerelemcsomót hurokba kapja:
mint az üveg, fénylett kopasz kobakja,
arcán mosolya nyájasan-zsiros.
Elég kövér, de férfiban csinos:
a pillantása fürgén röpködött,
tar feje, mint rézüst a tűz fölött:
csizmája puhaszáru, lova jó,
e prior, mondhatom, szemre való,
nem holt kísértet, halovány-fehér.
Kedvenc sültje a hattyú, jó kövér.
Gesztenye-fényes csikót lovagolt.

Molnár

A molnár draba fickó: mint a vas:
nagycsontu, inas, jegenye-magas:
ahol megfordult, messze vagy közel,
ha birkózott, a kost ő nyerte el.
Testét befonta izmok kötege,
ajtót-kapút bezúzott a feje,
egyetlen jó, zuhés nekifutásra.
Rókára ütő vörös a szakálla,
formára mint egy ásó, épp olyan.
Orrán szemölcs virult nagy vidoran,
lágy szőrpamaccsal díszelgett szemölcse,
fülén, mint egy kocáén, sűrü sörte:
tág orrlyukai szurok-feketék,
szája sötét kemence-nyiladék.
Kard és kerek pajzs lógott oldalán:
nagyhangúbb tréfamester nincs talán:
főleg trágár tréfákon csámcsogó.
Háromszoros vám mellé még lopó:
de bezzeg, ha valaki szólni mert!
Fehér köpenyt és kék csuklyát viselt.
Kecskedudája nyekergett veszettül,
amíg vonultunk Southwerken keresztül.

Sáfár

Egy kollégyomi sáfár is jöve,
sáfár-dicsfényt érdemel üstöke,
nyájas szavú és bölcs is egybe-másba:
vásálhatott pénzért, avagy rovásra,
előbb mindent apróra meglatolt:
valami ritka fifikája volt.
Hát nem csudás isteni kegyelem,
hogy ez a sáfár olyatén helyen,
ahol nyüzsög a tudósok hada,
harminc gazdáján túltesz egymaga?
Volt pedig köztük a házban ahány,
és kisujjukban a jogtudomány:
méltó a legtöbb gazdasági tisztre:
akármely lord utánuk kapna szinte,
mert ilyen a birtokból pénzt csihol,
jobbat lámpással sem talál sehol:
kótyán egy szál szöveget nem veszteget,
nyakába sózhat bármilyen ügyet,
jogász esze hamar-kerékre jár:
de ama sáfár mellett mind szamár.

Ispán

Sovány az ispán, könnyű fortyanásra:
szakállát a borotva lekaszálta,
körül nyiratta fülénél haját
s kobakját, mint egy szerzetes barát.
Úgy járt két irgalmatlanúl sovány
lábán, mint két esetlen piszkafán.
Csűrre, hombárra árgus a szeme:
egy számvevő nem köthetett bele.
Úr volt esős időn, fojtó aszályon:
hogy mennyit ád a föld, megmondta lábon.
Ökrök, lovak, juhok és tehenek,
disznók s szárnyasok: kocsik, szekerek,
ekék, boronák - mind az ő kezén,
s utolsó szálig minden a helyén,
nem hibázott a számadás soha,
mióta húsz esztendős múlt ura.
Pásztor, kaszás-kapás s egyéb cselédek,
jobban talán a pestistől se féltek:
ugyan minden fortélyt ismert nagyon!
A háza egy füves domboldalon,
nagy fák alól tekintett a világba.
Nem állt uránál egy lépést sem hátra
arany dolgában s más vagyonba se:
hízelkedésre jól vágott esze:
a tőle lopottat tukmálta rá,
s érte ajándékát elfogadá.
Őkelme ifju fejjel ács vala:
a szekercéjét tisztelte a fa.
Nyeregben a tartása egyenes,
lova Scot nevezetű, gyors deres.
Rajt napszítta- kék, bő felsőkabát,
rozsdás kardpenge verte oldalát.
Ispánunk, akiről itt folyt a szó,
a norfolki Baldeswellből való.
Kabátján, mint barátén, öv boga:
mindig leghátul poroszkált lova.

Papi poroszló

Papi poroszló is került elé.
Szeme szűk, arca mint egy kerubé,
sós vére miatt csupa ragya-láng:
természetére meg veréb-falánk.
Koszmós szemöldü, ritkás a szakálla,
szalad előle a kölyök, ha látta.
Sok pattanása a gennytől fehér,
ólomkenőcs, borax, higany - mit ér?
Se kénnel, s más tisztitó és maró
szesszel s olajjal nem kúrálható:
tűrhette hát a bibircsókokat.
Vörös-, zöld- és fokhagymát falt sokat,
s ha jóllakott, vedelte rá a bort,
aztán beszélt, kiabált, habatolt.
Amikor sárig leszopta magát,
latinul tekergette csak szavát,
bár néhány szót tudott makogva csak:
dekrétumok morzsái voltanak:
mindig azt hallotta, hát ráragadt.
Ismeritek a mátyásmadarat?
Úgy mondja: "Wat" - jobban a pápa se.
De tőle bárki másat kérdeze,
a bölcsessége ülepébe szállt,
s csak Questio quid juris-t kiabált.
Ha elszunnyadt lelkében a vadállat,
jobb cimborát az ember nem találhat.
Ivó komának egy meszely borért
szemet húnyt, hogyha ágyasával élt,
akár egy évig, ő megengedi.
De jámbor akadt elé? Jaj neki!
Ahol köt a suskus-testvériség,
nem átall biza tanítani még,
mondván:"Átkozhat a főesperes:
bűnös után az erszényben keres.
Nincs ott a lelked? Majd a pénz lakol!
Mert őneki az erszény a pokol!"
Hanem hazugság ez, szemenszedett:
a bűntől rühesek csak féljenek!
A Significavit pokolra lök,
feláldozásra vesznek a bűnök.
Szerették e poroszlót hallani
az egyházmegye fiataljai:
s tanácsadásra mindig kész maga.
Fején körül egy koszorú vala,
akár egy kocsmacégérrel felér:
a pajzsa egy kerek, lapos kenyér.

/Ford.: Kormos István/