Guido Cavalcanti: Kis ballada a kínról és a szerelemről

Mert én már nem hiszem, hogy visszatérek
a toszkán földre, menj te,
kis balladám, sietve
hölgyemhez: ő kegyelmes,
így hát nagyon kegyes lesz,
ha jöttöd megjelented.

Vidd el hírét bánattól, rettegéstől
oly telt és súlyos sóhajtásaimnak;
de óvakodj a szennyesek szemétől,
kik a derékre sandán pislogatnak;
balsorsomért bizonnyal kapva-kapnak
rajtad, s a locska nyelvek
úgy összevissza kennek,
hogy - félek - sírba hullva,
ott is gyötörnek újra
a könnyek és keservek.

Engem, te jól tudod, halál szorongat,
s hogy ettől szinte elhagy már az élet,
s az ész - tudod -, ha érveket sorolgat,
kísérői milyen vad szívverések.
Nem bírom már terhét a szenvedésnek:
erőm megtörve végképp.
Azzal segítenél még,
hogy fölfognád a lelkem,
ha szívemből kirebben,
s ezt kérem kérve: tedd meg!

Barátságodra bízom, balladám, most
e reszkető lelket: tartsd ott tenálad,
s ama szép hölgyhöz vidd el ezt a jámbort,
vidd el hozzá, kihez téged bocsátlak.
S, ó, balladám, ha hölgyem megtaláltad,
suttogd fülébe: "Látod,
ím, szolgálóleányod!
Veled maradni vágyik.
Küldője mindhalálig
szolgálta a szerelmet."

Te félszeg, gyönge hang, mely sírva serkensz
fájó szívemből, menj, hagyd őt, s beszélj e
dúlt elméről, vedd társadul a lelkem s
e balladát, hogy röptödet kisérje.
Elértek majd egy bájos hölgy elébe,
s oly szép szellemre leltek,
hogy kedvvel tisztelegtek
előtte. És te, lelkem,
ügyelj rá, hogy szünetlen
imádd e feddhetetlent.

/Ford.: Csorba Győző/