Az éjfél néma volt, sötét. - S aki a vén
romok közt üldögélt - a vén, komoly -
fülesbagoly - a messzeségből megszólított,
oly - hívón-rívón - mint az ítélet trombitája.
- A szája - az igazat hirdette. Én az -
elbizakodottság szőnyegén - lelkem - erős
figyelmével figyeltem - szavát, - mely har -
sogott a messzeségen át. - A bús romok -
konok - magános remetéje - a néma éjbe
- belekiáltott - s két szeme égett, mint a
zsarátnok:
"Te, ki figyelsz a messzeségen át - te jó-
barát - hűségben és ragaszkodásban - test -
vérem, útitársam - ne hidd el azt, amit fe-
csegve - füledbe csiripel a fecske. - Az ő út-
ját ne járd! - Kárt - vallasz. Ami néki hasz -
nos, néked árt. - Ő fészket épít az eresz alatt
- itt egy falat - ott egy falat, - minduntalan
akad számára morzsa, - jó a sorsa, - ha nagy
kalandokat nem is mer - gondot nem ismer -
van minden időben - ebédje, vacsorája bőven
- mindegy neki tavasz, nyár, ősz, tél: - em-
berek közt él! - És éppen ez a baj. - Gyötri
a lárma, kínozza a zaj - az ember szörnyű lár-
mája, zaja - zsivaja, - van ennél átkozottabb
nyavalya? - Hallja, a bőség asztala mellett -
duzzasztva bendőt, düllesztve mellet - hab-
zsolva kéjét eszem-iszomnak - hogy karatyol-
nak - hogy zakatolnak - míg beleolvad a mába
a holnap. - Engem - ne keress a tömegben -
én a sokakkal el nem vegyülök - előlük elme-
nekülök - magamban ülök. - Ki mindig
ott van, hol a többi - képüket magára ölti -
odasodródva a tömeghez - ő maga is tömeg
lesz, - lelke odalapul a többiéhez - és mert
velük van, velük érez. - Vállalja azt, mit meg
sem ért - egy perc! és felelős a többiért. -
Elébb a vízcsepp - aztán a tíz csepp - és hova
- tova - már visz- az árvíz. - Az örömet
ne ott keresd, - hol dáridót kínál az est - ahol
világos - és virágos - minden ablak. - Ne
ott keresd, hol Sátán hegedül - élj egyedül, -
maradj magadnak! - Boldogság van - a ma-
gányban. - Mély - csöndjétől ne félj, -
szívedbe békességet önt - ez a csönd - az
áhítat - szűz harmatával átitat - s mint az
ágy az álmost, éhezőt az asztal - megvígasztal."
"Nézz rám! - Kövesd példám! - Távol
- a forrongó világ zajától - a csörtetéstől -
a törtetéstől - a kalamáristól, a késtől - a
gonoszoktól, irigyektől - a megszegett fri-
gyektől - távol - baráttól, cimborától - az
élősditől és a resttől - a telepektől és a telepes-
től - a hazugtól, tolakodótól - távol a fölös-
leges szótól - a rossztól, a jótól - magányos
lélek - magamban élek. - Feléjük se nézek.
- Ez a kusza fészek - palotább nékem, mint
lakóhelyük, - asztalhoz nem ülök velük, -
a tévelygő bolondok - vad gyülekezetében
nem tolongok. - De szeretem a romokat -
hűvös ölükben hűvös csönd fogad - és szere-
tem a csillagok alatt - a leomlott falat - tövé-
ben a rögöt - mohlepte sánc mögött - az
őszi levelet, a sárba hulltat, - a Multat. -
Örök - hazám a rög. - Az élet rövid. - Tűnő
perceid - gyér sokasága hamar elfogy - ne
feledd, hogy - messze a tegnap - a ma csak
egy nap - ki tudja, hogy utána jön-e még egy
- az élő a halál felé megy. - Keresd - sze-
resd - a magányt - ha senkid sincs, senki se
bánt - sose bánd - hogy az ágyad durva gyé-
kény - csak tudj pihenni rajta békén."
"Nézd a világot! - Látod - amit én régóta
látok? - A nagy dicsőség, a siker, a fény - a
teli erszény - ma kincs - holnap nyoma sincs.
- A paloták, a várak, a templomok - holnap
romok - elnyeli őket tenger és homok. - Ma
itt vagy, - de életed elrohan, itthagy, - míg
itt van - érd be azzal, amid van. - Ne vágya-
kozz különbre, többre, másra - bővebb szü-
retre, dúsabb aratásra - egy maroknyi kása -
akármilyen kevés - több, mint egy mázsa -
reménykedés. - Hát ne kérj sokat - abból,
amit az élet osztogat, - élj a kevéssel okosan,
- takarékosan, - várandós asszony a holnap,
- ki tudja, mit szül a holnap - a bölcs sosem
esti, sosem fél - s türelmesebb a tűrő türelem-
nél. - Én láttam a roskatag - új házakat -
a pislogásba csökkent fényeket - az egészsé-
gest, aki búsbeteg - emitt a meglopott tolvajt,
amott - a koldus gazdagot, - láttam heverni
szanaszét - az eljövendő romok tömegét, -
az elpusztuló világot - és megéreztem mellette
az áldott - másvilágot, - amelyben újra éled
- s örök az élet. - Eltűnődtem - láttam, mu
landó minden az időben - csak Ő nem. - El-
hagytam akkor azt, amim volt - vagyonom, házam -
másra ruháztam - és darócba- burkolózva
- menekültem hozzád - Magányosság. -
Agyamból elszállt a sötétség - a kétség, - az
igazságra nyílt ki vak szemem. - Én Istenem,
- ha nem tudom is, hogy Mi vagy - tudom, -
Ki vagy - én megtaláltalak, te el ne hagyj!
Mutasd meg magad, - a szót szájamba te add,
- hogy azt hirdessem csak, amit kegyelmed -
kegyelmesen megenged."
Ezt huhogta - ott a - romok között a ba-
goly. És én - ki eladdig a fecske fecsegésén -
üdültem - s pajtásaimmal poharazva ültem -
szavát fülembe és szívembe véstem. - Egy per-
cig se késtem - mentem, - fölkerekedtem, -
égőn, didergőn - végigmentem az erdőn - ki
a nagy éjbe - feléje. - Az út - végén a vál-
lamról lehullt - gőgöm palástja, én bíborpa-
lástom. - És mindörökre a porba elástam, -
hogy helyette bölcsen - felöltsem - az aláza-
tosság sötét - köntösét.
/Ford.: Heltai Jenő/
romok közt üldögélt - a vén, komoly -
fülesbagoly - a messzeségből megszólított,
oly - hívón-rívón - mint az ítélet trombitája.
- A szája - az igazat hirdette. Én az -
elbizakodottság szőnyegén - lelkem - erős
figyelmével figyeltem - szavát, - mely har -
sogott a messzeségen át. - A bús romok -
konok - magános remetéje - a néma éjbe
- belekiáltott - s két szeme égett, mint a
zsarátnok:
"Te, ki figyelsz a messzeségen át - te jó-
barát - hűségben és ragaszkodásban - test -
vérem, útitársam - ne hidd el azt, amit fe-
csegve - füledbe csiripel a fecske. - Az ő út-
ját ne járd! - Kárt - vallasz. Ami néki hasz -
nos, néked árt. - Ő fészket épít az eresz alatt
- itt egy falat - ott egy falat, - minduntalan
akad számára morzsa, - jó a sorsa, - ha nagy
kalandokat nem is mer - gondot nem ismer -
van minden időben - ebédje, vacsorája bőven
- mindegy neki tavasz, nyár, ősz, tél: - em-
berek közt él! - És éppen ez a baj. - Gyötri
a lárma, kínozza a zaj - az ember szörnyű lár-
mája, zaja - zsivaja, - van ennél átkozottabb
nyavalya? - Hallja, a bőség asztala mellett -
duzzasztva bendőt, düllesztve mellet - hab-
zsolva kéjét eszem-iszomnak - hogy karatyol-
nak - hogy zakatolnak - míg beleolvad a mába
a holnap. - Engem - ne keress a tömegben -
én a sokakkal el nem vegyülök - előlük elme-
nekülök - magamban ülök. - Ki mindig
ott van, hol a többi - képüket magára ölti -
odasodródva a tömeghez - ő maga is tömeg
lesz, - lelke odalapul a többiéhez - és mert
velük van, velük érez. - Vállalja azt, mit meg
sem ért - egy perc! és felelős a többiért. -
Elébb a vízcsepp - aztán a tíz csepp - és hova
- tova - már visz- az árvíz. - Az örömet
ne ott keresd, - hol dáridót kínál az est - ahol
világos - és virágos - minden ablak. - Ne
ott keresd, hol Sátán hegedül - élj egyedül, -
maradj magadnak! - Boldogság van - a ma-
gányban. - Mély - csöndjétől ne félj, -
szívedbe békességet önt - ez a csönd - az
áhítat - szűz harmatával átitat - s mint az
ágy az álmost, éhezőt az asztal - megvígasztal."
"Nézz rám! - Kövesd példám! - Távol
- a forrongó világ zajától - a csörtetéstől -
a törtetéstől - a kalamáristól, a késtől - a
gonoszoktól, irigyektől - a megszegett fri-
gyektől - távol - baráttól, cimborától - az
élősditől és a resttől - a telepektől és a telepes-
től - a hazugtól, tolakodótól - távol a fölös-
leges szótól - a rossztól, a jótól - magányos
lélek - magamban élek. - Feléjük se nézek.
- Ez a kusza fészek - palotább nékem, mint
lakóhelyük, - asztalhoz nem ülök velük, -
a tévelygő bolondok - vad gyülekezetében
nem tolongok. - De szeretem a romokat -
hűvös ölükben hűvös csönd fogad - és szere-
tem a csillagok alatt - a leomlott falat - tövé-
ben a rögöt - mohlepte sánc mögött - az
őszi levelet, a sárba hulltat, - a Multat. -
Örök - hazám a rög. - Az élet rövid. - Tűnő
perceid - gyér sokasága hamar elfogy - ne
feledd, hogy - messze a tegnap - a ma csak
egy nap - ki tudja, hogy utána jön-e még egy
- az élő a halál felé megy. - Keresd - sze-
resd - a magányt - ha senkid sincs, senki se
bánt - sose bánd - hogy az ágyad durva gyé-
kény - csak tudj pihenni rajta békén."
"Nézd a világot! - Látod - amit én régóta
látok? - A nagy dicsőség, a siker, a fény - a
teli erszény - ma kincs - holnap nyoma sincs.
- A paloták, a várak, a templomok - holnap
romok - elnyeli őket tenger és homok. - Ma
itt vagy, - de életed elrohan, itthagy, - míg
itt van - érd be azzal, amid van. - Ne vágya-
kozz különbre, többre, másra - bővebb szü-
retre, dúsabb aratásra - egy maroknyi kása -
akármilyen kevés - több, mint egy mázsa -
reménykedés. - Hát ne kérj sokat - abból,
amit az élet osztogat, - élj a kevéssel okosan,
- takarékosan, - várandós asszony a holnap,
- ki tudja, mit szül a holnap - a bölcs sosem
esti, sosem fél - s türelmesebb a tűrő türelem-
nél. - Én láttam a roskatag - új házakat -
a pislogásba csökkent fényeket - az egészsé-
gest, aki búsbeteg - emitt a meglopott tolvajt,
amott - a koldus gazdagot, - láttam heverni
szanaszét - az eljövendő romok tömegét, -
az elpusztuló világot - és megéreztem mellette
az áldott - másvilágot, - amelyben újra éled
- s örök az élet. - Eltűnődtem - láttam, mu
landó minden az időben - csak Ő nem. - El-
hagytam akkor azt, amim volt - vagyonom, házam -
másra ruháztam - és darócba- burkolózva
- menekültem hozzád - Magányosság. -
Agyamból elszállt a sötétség - a kétség, - az
igazságra nyílt ki vak szemem. - Én Istenem,
- ha nem tudom is, hogy Mi vagy - tudom, -
Ki vagy - én megtaláltalak, te el ne hagyj!
Mutasd meg magad, - a szót szájamba te add,
- hogy azt hirdessem csak, amit kegyelmed -
kegyelmesen megenged."
Ezt huhogta - ott a - romok között a ba-
goly. És én - ki eladdig a fecske fecsegésén -
üdültem - s pajtásaimmal poharazva ültem -
szavát fülembe és szívembe véstem. - Egy per-
cig se késtem - mentem, - fölkerekedtem, -
égőn, didergőn - végigmentem az erdőn - ki
a nagy éjbe - feléje. - Az út - végén a vál-
lamról lehullt - gőgöm palástja, én bíborpa-
lástom. - És mindörökre a porba elástam, -
hogy helyette bölcsen - felöltsem - az aláza-
tosság sötét - köntösét.
/Ford.: Heltai Jenő/
Nincsenek megjegyzések:
Megjegyzés küldése