Hát a ravaszdi beszerző végre elér a találka-
helyre, megáll, s némán körbeles egy ideig.
Látja: a zsákmányból nincs semmi egyéb, csak a fűzháncs,
ezzel akasztották füstre a jó csemegét.
Mindent fölfalt már az öreg bőtorku, azonban
így sem elégült meg, s már a kötélbe fogott.
Kezdi azért a Ravasz, messzebb húzódva kicsit, mert
nem volt nagy bizalom benne barátja iránt:
"Jó uram, úgy látom, megnyírtad már e mezőt itt,
s még mindig csak rágsz, azt hiszem, éhed az ok.
Már örökös békében nyugszik a sonka, de mért nem
etted meg hozzá rögtön a madzagot is?
Hogyha a bendő már dagadoz, csip-csup falat is jó,
annyi, amennyi üres hasnak alig valami.
Holnap az éhszomj újra gyötör, nincs ellene mentség,
akkor holnap kell enni nagyobb adagot.
Vidd csak, amit hagytál, hisz nem másé, kinek őrzöd?
Kit tesz híveddé, mondd, e nehány harapás?"
Így vág vissza az úr: "Emez ősz fürtökre! ne hidd, hogy
enlelkemmel nem gondolok én sohasem.
Aztán meg: hogy kapnád akkor meg te a részed?
Félrevezetni pedig vétek a sorsosokat.
Azt mondom, nyilván nem örültél volna a hírnek,
hogy, mert nem hagytam, morzsa se jut teneked.
Jó: a kötél üres, ám a kötél maga megvan azért, s ha
rágva is egy kissé, nincs neki híja, komoly.
Így is a sonka után csak alig tudtam befejezni,
étvágyunk - te tudod - más: neked is, nekem is.
Mértéktartó rágással kezdtem neki, ámde
jobb volt és omlóbb bármelyik eddiginél. -
Fogd hát, itt van a részed, s mondd: híven cselekedtem.
Ennyihez ily könnyen nem jut akárkifia!"
"Bátya - felelt a Ravasz -, legyen ez csak azé, akit illet,
mert a kevésnél több néha a semmi, uram.
Add a maradványt, add, akinek kell, nem nagy örömmel
rágok fűzvesszőt, bármilyen is legyen az."
Orrát földugván így szólt amaz úr reszelősen:
"Jóakaródnak vélsz - hittem idáig -, öcsém,
ám most már látom, hogy furfangod mire képes.
A magamét ettem csak meg: ez itt a tiéd!
Tudtam előre, ki is mondhattam volna, mi furdal:
mindkét részre neked fájt - bizonyám! - a fogad.
Elcsalnád te a zsákmányt tőlem: mint a fogó a
fürge egéren, a csel túltesz a puszta erőn.
Így hát én megelőztelek, óvatosan cselekedtem:
'Addig verd a vasat, míg meleg' elve szerint.
Dolgok alakja dolog, tettből látszik meg a szándék,
és nincs semmi, amin nem nevelődik az ész.
Mert ha olyan fortélyos vagy, mint tartja a fáma,
és ha olyan bölcs is, mint ahogy emlegetik,
ízlésed sem tűrné, még ha nem is köt az erkölcs,
hogy gonoszul kritizáld mostani tetteimet.
És ha a gyomrod olyan ritkán jut elég eleséghez,
mint amilyen gyakran kordul enyém üresen:
nem kifogásolnád, hogy a sonka enyém, ha esetleg,
mint ez a fűzháncs, több járna talán neked is.
Hogyha van egy kis eszed, nem bánkódol, hogy a sódar
nincs többé, s kissé rágva a fűzfakötél,
épp elegendő volna a vessző néked egészben,
ám tudod étvágyam, furcsa tehát panaszod.
Keskeny s kurta a gyomrod, míg az enyém terebélyes,
így aztán bővebb persze a térfogata.
Nem félsz, hogyha a törvényszékre kerülne viszályunk,
téged gúny, engem tisztelet érne ezért?
Fölpanaszolnád képzelt sérelmed, s az uraktól
orvoslást kérnél -, s jönne a meglepetés:
szólna a bíró ékesen érvelvén, s e szavakkal
tenne bizonyságot, mennyire tiszta vagyok:
,Itt, ez Ysengrimus nem bűnös a vádban: e tényről
- nézzük! - a tényállás rendre tanúskodik is.
Ő klastromba vonult, míg Rókafi csak laikus volt.
Ott élt ő, míg nem küldte apátura el;
félve öles torkától döntött így. Ez el is ment,
elment, mert küldték, el, de parancsra csupán.
Régi atyák regulái miatt nem szállt vele szembe,
bár jól tudta a két norma szabályait is.
Bölcsen szólnak. Az egyik: Többet kapjon a többre
rászoruló! és a másik, ugyancsak okos:
Hogyha csörögnek a csengők, és jelt adnak a jámbor
testvéreknek, már asztalon álljon a tál!
Ysengrimus a szent rendet tisztelte fölöttébb,
és a kegyes normát sérteni óvakodott.
Összefutott ezidőtájt Rókafival, s ahogy egymást
üdvözlik, hát egy sonka akadt elibük,
sonka, de árnykép formájú. Kurjant a ravaszdi:
Bátya, ha osztoznánk, megszerezem valahogy.
Erre a testvér: Persze közös lesz, rendi szabályunk
más szót nem használ, mint a miénk jelölést.
Aztán Rókafi elment, s bár telt-múlt az idő, csak
nem küld, és nem hoz semmi harapnivalót.
Fölpillant ellenben az égre a szerzetes, érzi,
itt az idő, amikor szólni szokott a harang,
s hirtelenül - nem tudni, hogyan - meglátja a sonkát,
s éppen olyankor, hogy rendesen enni szokás.
Bűnbe magánya sodorta szegényt s az elhagyatottság:
Rókafi sem volt ott, más se, csak ő egyedül.
Hálát adva a jó falatért, elkezd lakomázni,
csöppet sem hagy, mert tudja az isteni szót:
Senki se aggódjék afelől, hogy mit hoz a holnap!
Épp végzett, amidőn hirtelen ott terem az,
s látja a fűzvesszőt, mely a rúdra kötözte a sonkát,
s rászól döbbenten: Hol van a részem, uram?
Inti a szerzetes: Elsieted, testvér, az ügyet, csak
gondolkozzál, én azt, ami jár, megadom.
Rendünk mórese, hogy többet kaphasson a jobban
rászoruló, hát én rászorulok cudarul.
S tudni való, megsérti a szent regulákat a testvér,
hogyha felén innen tölti csupán a hasát.
Bárki is adta e sonkát, én úgy tettem, amint kell:
ennyi maradt, vidd, mást rendi szabály se akar.'
Így valahogy lehetett - gondolja e fórum -, a testvér
ekként járt el, s ez mind igaz és igazolt.
Nem félt hát honi pap, sem a római püspök előtt, hogy
tette akármelyiket bántani fogja talán.
,Fontoljátok hát meg ügyét, bírák!' - Te bolond, ha
majd így szónokol az, néked itélnek-e részt?
Fölmérnéd helyesen: mire, mennyire volna igényem,
s hű volnál hozzám - társhoz a társ amilyen -,
még ha a vesszőt mind a beléig rágom is össze,
és ha a sonka után két juhot is megeszek,
nem vádolnál; vád inkább illetne azért, hogy
ennyike ételből még hagyok is valamit.
Hallgass hát: a te részed megvan, s épp elegendő.
Ó, de tebenned nincs jóakarat, komoly ész!
Majdnem egészben a fűzháncs, úgyszintén a farész is,
és a beléig még el se jutott a fogam.
Én úgy látom, jól történt ez a sonkaelosztás,
jobban testvérek közt se lehetne, hiszem.
Lépj közelebb, nyomorult, és mesd le magadnak a háncsot,
lásd, a barátságot hogy fogom én föl, öcsém!
S mert úgy tárgyalnák, mint említettem, ügyünket:
vedd, ami itt van, gőg vissza ne tartsa kezed.
Rágd csak a vesszőt kívülről, s tépkedd ki belét is,
sőt a nem enni való részt se becsüld le bután!
Majd egyszer, ha szerencsével jár vágyad, a szerzett
holmit rákötöd, és így urimód viheted."
Rókafi retteg, hogyha tovább bolygatja a dolgot,
földühösíti amazt, s válaszol ájtatosan:
"Bátya, te ártatlanságod ragyogón kimutattad,
mert az igazság ez, mostani módi szerint:
gazságot tesz a gazdag, meglakol érte a koldus,
tudja a jómódú: őt igazolja az Ég.
Istene sincs a szegénynek. Amit prédál a pazarló,
s halmoz a fösvény, azt mind a szegény fizeti.
Úr a saját meg a koldus jószágán is a gazdag,
s puszta kegyéből jut konchoz a porbalökött.
Nem vettél hát el semmit, ha jogot keresünk, hisz,
bár a tiéd vagy enyém: mind a tiéd, csak akard.
Ha kevesebbet eszel, nem elég gyomrodnak, az embert
élelem- és ruhagond bármire ráviheti.
Nincs szükséged senki megértésére: erőszak
kormányoz, nem jog. Kedvire élhet az úr,
ám a szegényt vádolják, mindegy: vétkes-e vagy sem.
Megvehető bármely bűnre az engedelem.
Nincs - ha igaz, se - igazság koldusnak, s ha galád is,
tiszta a pénzes, hisz bűneit eltöröli.
S mert így ártatlan, kap megbecsülést is Amonnan:
jószolgálatait majd viszonozza az Ég.
Hát nem pörlekedem, legyen úgy köztünk, ahogy eddig!"
/Ford.: Csorba Győző/
helyre, megáll, s némán körbeles egy ideig.
Látja: a zsákmányból nincs semmi egyéb, csak a fűzháncs,
ezzel akasztották füstre a jó csemegét.
Mindent fölfalt már az öreg bőtorku, azonban
így sem elégült meg, s már a kötélbe fogott.
Kezdi azért a Ravasz, messzebb húzódva kicsit, mert
nem volt nagy bizalom benne barátja iránt:
"Jó uram, úgy látom, megnyírtad már e mezőt itt,
s még mindig csak rágsz, azt hiszem, éhed az ok.
Már örökös békében nyugszik a sonka, de mért nem
etted meg hozzá rögtön a madzagot is?
Hogyha a bendő már dagadoz, csip-csup falat is jó,
annyi, amennyi üres hasnak alig valami.
Holnap az éhszomj újra gyötör, nincs ellene mentség,
akkor holnap kell enni nagyobb adagot.
Vidd csak, amit hagytál, hisz nem másé, kinek őrzöd?
Kit tesz híveddé, mondd, e nehány harapás?"
Így vág vissza az úr: "Emez ősz fürtökre! ne hidd, hogy
enlelkemmel nem gondolok én sohasem.
Aztán meg: hogy kapnád akkor meg te a részed?
Félrevezetni pedig vétek a sorsosokat.
Azt mondom, nyilván nem örültél volna a hírnek,
hogy, mert nem hagytam, morzsa se jut teneked.
Jó: a kötél üres, ám a kötél maga megvan azért, s ha
rágva is egy kissé, nincs neki híja, komoly.
Így is a sonka után csak alig tudtam befejezni,
étvágyunk - te tudod - más: neked is, nekem is.
Mértéktartó rágással kezdtem neki, ámde
jobb volt és omlóbb bármelyik eddiginél. -
Fogd hát, itt van a részed, s mondd: híven cselekedtem.
Ennyihez ily könnyen nem jut akárkifia!"
"Bátya - felelt a Ravasz -, legyen ez csak azé, akit illet,
mert a kevésnél több néha a semmi, uram.
Add a maradványt, add, akinek kell, nem nagy örömmel
rágok fűzvesszőt, bármilyen is legyen az."
Orrát földugván így szólt amaz úr reszelősen:
"Jóakaródnak vélsz - hittem idáig -, öcsém,
ám most már látom, hogy furfangod mire képes.
A magamét ettem csak meg: ez itt a tiéd!
Tudtam előre, ki is mondhattam volna, mi furdal:
mindkét részre neked fájt - bizonyám! - a fogad.
Elcsalnád te a zsákmányt tőlem: mint a fogó a
fürge egéren, a csel túltesz a puszta erőn.
Így hát én megelőztelek, óvatosan cselekedtem:
'Addig verd a vasat, míg meleg' elve szerint.
Dolgok alakja dolog, tettből látszik meg a szándék,
és nincs semmi, amin nem nevelődik az ész.
Mert ha olyan fortélyos vagy, mint tartja a fáma,
és ha olyan bölcs is, mint ahogy emlegetik,
ízlésed sem tűrné, még ha nem is köt az erkölcs,
hogy gonoszul kritizáld mostani tetteimet.
És ha a gyomrod olyan ritkán jut elég eleséghez,
mint amilyen gyakran kordul enyém üresen:
nem kifogásolnád, hogy a sonka enyém, ha esetleg,
mint ez a fűzháncs, több járna talán neked is.
Hogyha van egy kis eszed, nem bánkódol, hogy a sódar
nincs többé, s kissé rágva a fűzfakötél,
épp elegendő volna a vessző néked egészben,
ám tudod étvágyam, furcsa tehát panaszod.
Keskeny s kurta a gyomrod, míg az enyém terebélyes,
így aztán bővebb persze a térfogata.
Nem félsz, hogyha a törvényszékre kerülne viszályunk,
téged gúny, engem tisztelet érne ezért?
Fölpanaszolnád képzelt sérelmed, s az uraktól
orvoslást kérnél -, s jönne a meglepetés:
szólna a bíró ékesen érvelvén, s e szavakkal
tenne bizonyságot, mennyire tiszta vagyok:
,Itt, ez Ysengrimus nem bűnös a vádban: e tényről
- nézzük! - a tényállás rendre tanúskodik is.
Ő klastromba vonult, míg Rókafi csak laikus volt.
Ott élt ő, míg nem küldte apátura el;
félve öles torkától döntött így. Ez el is ment,
elment, mert küldték, el, de parancsra csupán.
Régi atyák regulái miatt nem szállt vele szembe,
bár jól tudta a két norma szabályait is.
Bölcsen szólnak. Az egyik: Többet kapjon a többre
rászoruló! és a másik, ugyancsak okos:
Hogyha csörögnek a csengők, és jelt adnak a jámbor
testvéreknek, már asztalon álljon a tál!
Ysengrimus a szent rendet tisztelte fölöttébb,
és a kegyes normát sérteni óvakodott.
Összefutott ezidőtájt Rókafival, s ahogy egymást
üdvözlik, hát egy sonka akadt elibük,
sonka, de árnykép formájú. Kurjant a ravaszdi:
Bátya, ha osztoznánk, megszerezem valahogy.
Erre a testvér: Persze közös lesz, rendi szabályunk
más szót nem használ, mint a miénk jelölést.
Aztán Rókafi elment, s bár telt-múlt az idő, csak
nem küld, és nem hoz semmi harapnivalót.
Fölpillant ellenben az égre a szerzetes, érzi,
itt az idő, amikor szólni szokott a harang,
s hirtelenül - nem tudni, hogyan - meglátja a sonkát,
s éppen olyankor, hogy rendesen enni szokás.
Bűnbe magánya sodorta szegényt s az elhagyatottság:
Rókafi sem volt ott, más se, csak ő egyedül.
Hálát adva a jó falatért, elkezd lakomázni,
csöppet sem hagy, mert tudja az isteni szót:
Senki se aggódjék afelől, hogy mit hoz a holnap!
Épp végzett, amidőn hirtelen ott terem az,
s látja a fűzvesszőt, mely a rúdra kötözte a sonkát,
s rászól döbbenten: Hol van a részem, uram?
Inti a szerzetes: Elsieted, testvér, az ügyet, csak
gondolkozzál, én azt, ami jár, megadom.
Rendünk mórese, hogy többet kaphasson a jobban
rászoruló, hát én rászorulok cudarul.
S tudni való, megsérti a szent regulákat a testvér,
hogyha felén innen tölti csupán a hasát.
Bárki is adta e sonkát, én úgy tettem, amint kell:
ennyi maradt, vidd, mást rendi szabály se akar.'
Így valahogy lehetett - gondolja e fórum -, a testvér
ekként járt el, s ez mind igaz és igazolt.
Nem félt hát honi pap, sem a római püspök előtt, hogy
tette akármelyiket bántani fogja talán.
,Fontoljátok hát meg ügyét, bírák!' - Te bolond, ha
majd így szónokol az, néked itélnek-e részt?
Fölmérnéd helyesen: mire, mennyire volna igényem,
s hű volnál hozzám - társhoz a társ amilyen -,
még ha a vesszőt mind a beléig rágom is össze,
és ha a sonka után két juhot is megeszek,
nem vádolnál; vád inkább illetne azért, hogy
ennyike ételből még hagyok is valamit.
Hallgass hát: a te részed megvan, s épp elegendő.
Ó, de tebenned nincs jóakarat, komoly ész!
Majdnem egészben a fűzháncs, úgyszintén a farész is,
és a beléig még el se jutott a fogam.
Én úgy látom, jól történt ez a sonkaelosztás,
jobban testvérek közt se lehetne, hiszem.
Lépj közelebb, nyomorult, és mesd le magadnak a háncsot,
lásd, a barátságot hogy fogom én föl, öcsém!
S mert úgy tárgyalnák, mint említettem, ügyünket:
vedd, ami itt van, gőg vissza ne tartsa kezed.
Rágd csak a vesszőt kívülről, s tépkedd ki belét is,
sőt a nem enni való részt se becsüld le bután!
Majd egyszer, ha szerencsével jár vágyad, a szerzett
holmit rákötöd, és így urimód viheted."
Rókafi retteg, hogyha tovább bolygatja a dolgot,
földühösíti amazt, s válaszol ájtatosan:
"Bátya, te ártatlanságod ragyogón kimutattad,
mert az igazság ez, mostani módi szerint:
gazságot tesz a gazdag, meglakol érte a koldus,
tudja a jómódú: őt igazolja az Ég.
Istene sincs a szegénynek. Amit prédál a pazarló,
s halmoz a fösvény, azt mind a szegény fizeti.
Úr a saját meg a koldus jószágán is a gazdag,
s puszta kegyéből jut konchoz a porbalökött.
Nem vettél hát el semmit, ha jogot keresünk, hisz,
bár a tiéd vagy enyém: mind a tiéd, csak akard.
Ha kevesebbet eszel, nem elég gyomrodnak, az embert
élelem- és ruhagond bármire ráviheti.
Nincs szükséged senki megértésére: erőszak
kormányoz, nem jog. Kedvire élhet az úr,
ám a szegényt vádolják, mindegy: vétkes-e vagy sem.
Megvehető bármely bűnre az engedelem.
Nincs - ha igaz, se - igazság koldusnak, s ha galád is,
tiszta a pénzes, hisz bűneit eltöröli.
S mert így ártatlan, kap megbecsülést is Amonnan:
jószolgálatait majd viszonozza az Ég.
Hát nem pörlekedem, legyen úgy köztünk, ahogy eddig!"
/Ford.: Csorba Győző/
Nincsenek megjegyzések:
Megjegyzés küldése