Dimitriosz Hadzisz: Az anya

A nap már lenyugvóban volt, amikor kilépett az udvarra. Szemében felszáradtak a könnyek, s beesett arca nyugodt volt. A fal felé fordult, melyhez a hordágyat támasztotta. A többi hordágyvivő asszony a földre heveredve pihent, s most félrehúzódva helyet csinált neki. Ő pedig egyenes tartással, emelt fővel haladt el köztük.

Érezte, hogy minden tekintet rászegeződik, s ez megzavarta. Elszégyellte magát, hogy olyan rátartian lépdelt végig a sorok között.

- Ütött az óra - mondta halk szóval, mint aki magában beszél. Visszanézett az asszonyokra, s rájuk mosolygott. Az asszonyok összeszedelőzködtek, a hordágyakhoz léptek, felkészültek az új útra. - Ütött az óra - ismételte Alexandra, s ezúttal valóban magát biztatta, mert érezte, hogy lábai megroggyannak, s ereje elhagyja.

Reggel megjárta az utat a sebesültállomástól a tábori kórházig s onnét vissza a sebesültgyűjtő helyig. Onnan aztán nyomban, pihenés nélkül visszasietett a kórházba, mikor meghallotta a hírt Kosztaszról. Háromszor tette meg tehát aznap az utat, bizony sok volt ez már az ő korában.

Harmadszorra nagyon is sietett, majdnem hogy szaladt. Közben beszélt magában. Beszédét heves taglejtésekkel kísérte. Rátalálok-e majd vagy sem? - ismételgette, s közben futott, hogy fekete kendője csak úgy lobogott a szélben. Tizenhat hosszú hónapja nem látta őt! S vajon igazat mondtak-e, hogy csak megsebesült.

Végre ott állt a kórházi ágy előtt lihegve, csuromvizesen az izzadtságtól.

- Törés, fiam?

- Nem, anyám, nincs semmi baj, semmiség az egész!

Leült az ágy szélére, hallgatta ezt az élő hangot, az ő hangját, s nézte a rámosolygó szempárt.

- Miért sírsz hát, anyám?

- Hát te miért sírsz, fiam?

- Én csak azért, mert újra látlak, anyám!

- Én is azért sírok. És azért, mert mindenkitől hallom, hogy milyen derék fiam van!

- Én meg azért sírok, hogy te hordágyvivő asszony lettél! - simogatta meg kezét a fiú.

Az anya lehajtotta a fejét, s nem válaszolt. Hallgattak mind a ketten.

- Fáj, Kosztasz?

- Hiszen mondtam már, hogy szóra sem érdemes! - mosolygott a fiú. - De neked, anyám, nehéz a hordágy?

Szótlanul nemet intett.

Újra hallgattak. Az anya ott ült az ágy szélén, és nézte, egyre csak nézte fiát az ágyon, a vatta és géz között. Nincs itt baj, hiszen ebből a szempárból töretlenül ragyog az ifjúság fénye...

A nap lassan nyugovóra hajlott, s az asszony felállt.

- Jobb lesz, ha megyek most már - mondta.

- Menj hát, anyám, válaszolta a fiú, de szeme elhomályosult. Valóban menned kell már?

- Ki a harcvonalba...Jó éjszakát, fiam!

- Szerencsés utat, anyám!

Mikor az ajtóhoz ért, megállt, s egy pillanatra visszanézett.

- Nincs valami kívánságod?

- Ha egy almát kaphatnék - úgy kiszáradt a szám!

Az asszony nekiindult az útnak, s közben egyre a kertjükben álló almafa járt az eszében.

Alma vagy hordágy - mindkettőre egyetlen éjszakán nem telt már az erejéből, úgy érezte, minden porcikája sajog.

- Ugyan, miért is nem hagysz ma este mindent? Hiszen nagyon fáradt lehetsz - mondogatták a többiek.

Alexandra, a görög demokratikus hadsereg ötvenegy éves hordágyvivője ekkor kiegyenesítette meggyötört testét, ránézett társnőire, s így szólt:

- Hogyan is pihenhetnék? Hiszen tegnap az én Kosztaszomat hozta ki a rajvonalból valamelyik görög anya. Lehet, hogy ma én hozom ki az ő fiát?

Arcáról már eltűnt a fáradtság, szemében nem csillogott többé a könny, és csak úgy sugárzott róla az anyai szeretet, amint ott állt - negyedik útjára készen:

- Induljunk, asszonyok!

/Ford.: Moravcsik Gyuláné/