(CCXCII)
A szem, melyről oly lángolón daloltam,
az arc, a kéz, a kar s a láb csodája,
amelytől lettem önmagamnak árnya
s külön uton járó a földi bolyban;
a göndörkés aranyhaj fényburokban
s az angyali mosoly villó sugára,
mely édent bűvölt a világ sarába:
érzéketlen por, elfér egy marokban.
De én még élek, dúltan, elgyötörve,
csillagtüzem nélkül, kit úgy imádtam -
kormányatört hajón, hullámra lökve.
Ne nyíljon hát szerelmes dalra szájam;
a régi hang elnémult már örökre,
s eztán a gyász zendül lantom szavában.
/Ford.: Csorba Győző/
A szem, melyről oly lángolón daloltam,
az arc, a kéz, a kar s a láb csodája,
amelytől lettem önmagamnak árnya
s külön uton járó a földi bolyban;
a göndörkés aranyhaj fényburokban
s az angyali mosoly villó sugára,
mely édent bűvölt a világ sarába:
érzéketlen por, elfér egy marokban.
De én még élek, dúltan, elgyötörve,
csillagtüzem nélkül, kit úgy imádtam -
kormányatört hajón, hullámra lökve.
Ne nyíljon hát szerelmes dalra szájam;
a régi hang elnémult már örökre,
s eztán a gyász zendül lantom szavában.
/Ford.: Csorba Győző/
Nincsenek megjegyzések:
Megjegyzés küldése