Gárdonyi Géza: Petőfi botja

Bakabál István bácsi arról híres Bihar vármegyében, hogy Petőfinek a botját mutogatja.

Magam is megnéztem ezt a nevezetes ereklyét, és mondhatom, hatalmas furkósbot.

- Úgy nézzen erre a botra, öcsémuram - mondá Bakabál István bácsi - , hogy ez szentebb a Szent Péter sétapálcájánál is. - És elővette azt a bársonytokból, amit a becses furkósbot tiszteletére csináltatott. - Látja, öcsém, ilyet nem mindennap látni.

- Látom, bátyámuram.

- Mármost csak képzelje e mellé a bot mellé Petőfi Sándort, és ennél dicsőbbet a becses öregapja sem látott.

- Látom, bátyámuram.

- Én már nagyon hozzászoktam, hogy melléje képzeljem Petőfi Sándort, annyira hozzászoktam, öcsém, hogy soha nem is látom a botot, csak halhatatlan nagy költőnket.

- Kár, hogy nem tud rajzolni, bátyámuram.

- Miért?

- Hát tudja, már évek óta vitatkoznak azon, hogy melyik arckép hasonlít Petőfi Sándoréhoz, és szomorúan tapasztalták, hogy nagyon egyik sem. Milyen kár, hogy bátyámuram képzeletét lehet lefotografíroztatni.

- Mond valamit, öcsém, ez igazán országos szerencsétlenség, de hát én nem tehetek róla, hogy olyan nagy szamarak azok a fotográfusok.

- Hát mondja csak, István bácsi, hol szerezte ezt a szentséget?

- Hol szereztem? Kaptam egy szegénylegénytől, akit én mentettem meg az akasztófa alul, máig is él, nálam van és tartom.

- És hogyan tudja, hogy Petőfié volt?

- Hogyan tudom? Hát tudom bizonyosan. Azt mondta.

Nem mertem kételkedésemnek kifejezést adni, mert a furkósbotot Petőfi nélkül is respektálni szoktam, de mégis nagyon szerettem volna meggyőződni a valódiságáról.

- Ismerte azt a bizonyos Petőfit?

- Hogyne ismerte volna, hiszen vele mulatott.

- Hol?

- A kondorosi csárdában.

- És hogyan maradt ott ez a bot?

- Hát, tudja, úgy, hogy mikor Petőfi elindult, esett az eső, és ő esernyő alatt utazott tovább, a botját meg ott felejtette.

- És be tudta az a szegénylegény bizonyítani, hogy Petőfi volt az, akivel mulatott?

- Hogyne tudta volna. Hiszen csakis erről jöttem rá, hogy ez a furkósbot valóságos nemzeti szakramentum.

- Ha szabad kérdenem, mivel bizonyította?

- Azzal, hogy egy fiatalúr volt a kocsmában. Nyakkendője nem volt, ivott, mint egy kefekötő, és azt dalolta: "Fiúk, az Isten áldjon meg!" Hát kell ennél több bizonyíték?

- Valóban minden jel arra mutat. Ejnye, beh szeretnék azzal a bátyámuram által penzionált szegénylegénnyel beszélni!

- Hiszen az nagyon könnyű. Mindjárt behívom.

Az öreg kiszólt az ajtón, s néhány perc múlva megjelent az érdekes egyéniség. Öreg ember volt már. Tisztán öltözött és jó, becsületes kinézésű.

- No, János - szólt István bácsi -, beszéld el ennek az úrnak, hogyan találkoztál Petőfivel.

Az öreg valószínűleg sokszor elmondhatta már ezt a dolgot, mert nagyon egykedvűen kezdte el beszédét.

- Hát, uram, úgy volt az, hogy az igazat megvallva, szegénylegény koromban mulattam egyszer az Alföldön, a kondorosi csárdában. Bevetődik egy fiatalúr, akinek nem volt nyakkendője, és elkezdte dalolni:"Kocsmárosné, száz icce bort hozzon kend!

- Hallja, öcsém! - szólt ragyogó szemekkel az öreg.

- És aztán?

- Aztán leült a lócára és aszongya nekünk, hogy: kik vagyunk? Aszongyuk, jó emberek. Aszongya, ű is jó ember, hát mulassunk együtt. Hej, de nagyot is mulattunk. Mindig azt danúta, hogy: "Fiúk az Isten áldjon meg!" - aztán megölelgette a kocsmárosnét.

- Hallja, öcsém?!

- No, csak tovább.

- Reggel aztán elálmosodtunk, ki erre, ki arra dűlt, Petőfi úr is lefeküdt, aztán aludt.

- Hogyan tudja, hogy Petőfinek hítták?

Az öreg nagyot nézett, aztán vállat vont

- Hájszen eleget mondta a tekintetes Bakabál úr.

István bácsi erősen fújta a pipáját.

- Hát aztán? Mondja tovább.

- Mink elaludtunk, Petőfi úr pedig azt mondta: "befellegzett", elment, csak ez a botja maradt ott az asztal alatt. Én vettem föl, és nekiadtam a tekintetes úrnak.

- Valóban nagyszerű! - szóltam István bácsihoz, aki ismét büszkén tortyogtatta a pipáját.

- Má nem adnám egy kilogramm gyémántért - felelt.

E percen ordítás hangzott a mellékszobából: összekaptak a gyerekek.

István bácsi benézett hozzájuk, én pedig felhasználtam az időt, és odaszóltam a kiérdemesült szegénylegénynek:

- Hallja-e kend, látta Petőfinek az esernyőjét?

- Hogyne láttam volna.

- Petőfinek nem volt esernyője soha.

- Nem volt? - kérdé mintegy sértetten felhorkanva az öreg. - Volt annak, uram, tíz is.

- Hogyan?

- Hát tíz is volt a hóna alatt, hitet teszek rá akármikor.

Én azt sem tudtam, melyik székre forduljak nevettemben, midőn István bácsi újra belépett.

- Elmehetsz, János - szólt anélkül, hogy észrevette volna a nevetésemet.

Az öreg morogva távozott.

- Mondja csak, bátyámuram, igazat beszél ez az ember?

- Nagyon igazat. Mondhatom, ennél becsületesebb embert nem ismertem. Csak azért is tartom egyrészt, mert jóravaló, másrészt pedig mert históriai személy.

- Mi a manó?!

- No persze,, hát nem mulatott-e Petőfivel?

- És csupán ezért tartja István bácsi?

- Ezért hát - felelé, és olyan furcsán nézett rám, mintha kételkednék Petőfi iránt való tiszteletérzésemben.

Meggondoltam a dolgot: nem akartam elrontani Bakabál István bácsi örömét és büszkeségét, sem az öreg parasztot nem akartam megfosztani a kenyértől, miért is elhallgattam, hogy nem Petőfi botja volt az, amit tartogat, hanem valami esernyőreparáló művészé.

Néhány év múlva hallottam, hogy mikor képviselő-választás volt, Bakabál urambátyám magával vitte a híres botot, amellyel el is döngették őkegyelmét úgy, hogy három hétig nyomta az ágyat.

De hát ő nemigen bánta, mert a bot újra visszakerült hozzá, és most azt is elmondhatja, hogy a nevezetes ereklye milyen szerepet játszott egykor az ő hátán és oldalain!