Volt hát egy derék lovag a menetben,
ki lóháton forgott sok ütközetben:
tisztelte a lovagi etikát,
a szabadság, jog, becsület szavát,
a királyért, ha kell, a vére hull,
hol senki nem járt, keresztül-kasul
bejárta a keresztény és pogány
világokat, s dicsőn, egy szál lován.
Ott volt Alexandria megvívásán,
asztalfőn ült, akármerre is járván:
a poroszok becsülték legkivált.
Se Oroszföldet, se Litvániát
úgy nem ismerte még rangjabeli,
Granada sem volt idegen neki.
Benmarin, Algeciras ostroma,
hadban látta Ayas, Attalia,
és hány partraszállásnál volt jelen
e derék lovag a Nagy Tengeren!
Tizenöt öldöklő csatát megért:
Tremessennél is harcolt a hitért:
három halált osztott ki bajvívásban.
És egy izben még elkísérte bátran
Palathia urát is messzire,
a pogány török hadak hegyibe.
Illett hozzá a babérkoszorú,
híres és bölcs volt e férfiú,
s nem jámborabb egy gyönge szűz maga,
soha nem volt egy becstelen szava,
az illem határán túl sose ment,
tökéletes lovag volt, annyi szent.
A lova gyihos lábu telivér,
de ruházata egy garast nem ér:
örökké szűk kordzekéjét viselte,
rajt virított a páncélinge szennye,
nemrég keveredett haza, s íme:
indult egyenest Canterburybe.
Apród kísérte: tulajdon fia.
Vidám s szerelmes, arca még sima:
sütővas göndörített a haján,
húsz esztendősnek becsültem talán.
Kellő magasra nőtt a termete:
izgékonysággal s erővel tele.
Egy portyában már meghordta lova:
Flandria, Artois és Picardia
sínylette, mikor ő rontotta össze,
hogy bátorságát lássa szíve hölgye.
Ruhája gazdag himü, mint a rét,
fehér s piros virág rajt szerteszét:
egész napja ének és fuvola,
üdébb, akár gyöngyös május hava.
Köpenye rövid, ujja hosszu-bő,
maga nyeregben egyenest ülő:
jó hangja volt, faragott verseket,
táncolni, vívni jobban nem lehet.
Nagy szerelmében éjnek évadán
nem aludt többet, mint egy csalogány.
Gyors volt köszönni és hogy bókot osszon:
a húsvágó tiszt illette őt otthon.
- - - - - - - - - - - - -
Volt egy barát, kolostorába sáfár,
olyan vadászt még egyet nem találnál.
Pompás férfiú, apáttal felér,
istállójában sok jó telivér:
ha lovagolt, csapott suhér szelet,
csengős kantárja klimp-kilimpezett
a szélbe, mint a kápolna-harang,
hol őt illette a priori rang.
Szent Mór s Szent Benedek szabályzatát
fölrúgta ez a nevezett barát,
mert szigorú volt az és elavult:
élni az új világ szerint tanult.
Pokolra minden ósdi szöveget!
Méghogy papféle vadász nem lehet?
Barát ne nézzen úton balra-jobbra,
úgy éljen, mint a partravetett potyka,
ha a kolostoron kívül kerül?
No, ilyen textust ő már nem becsül!
Én ráhagytam, hogy igazsága van.
Szent szövegekbe gárgyuljon ugyan?
Könyvek fölött görnyedjen éjszaka,
vagy törje tenyerét ásó-kapa.
Mit ér ma már Szent Ágoston parancsa?
Hát ő az aj-bajt Ágostonra hagyta.
Inkább lovagol s lovat nem kímél,
agarai gyorsabbak, mint a szél:
héj, nyúlvadászat, veszett vágtatás!
Vadabb öröm ugyan mi volna más?
Körül szegett ujjak a köpenyén,
szegése ritka fajta szürke prém:
a csuklyát összefogni a nyakán
egy finom-mívü tűje is van ám:
a szerelemcsomót hurokba kapja:
mint az üveg, fénylett kopasz kobakja,
arcán mosolya nyájasan-zsiros.
Elég kövér, de férfiban csinos:
a pillantása fürgén röpködött,
tar feje, mint rézüst a tűz fölött:
csizmája puhaszárú, lova jó,
e prior, mondhatom, szemrevaló,
nem holt kisértet, halovány-fehér.
Kedvenc sültje a hattyú, jó kövér.
Gesztenye-fényes csikót lovagolt.
- - - - - - - - - - - - - -
Ott lovagolt egy oxfordi diák,
ki régóta nyúzta a logikát.
Keszeg a lova, mint a piszkafa,
és semmivel se kövérebb maga.
Sápadt arca, józan külseje volt,
köpenyegére gyűltön-gyűlt a folt,
mert nem szerzett egyházi hivatalt,
világiba menni meg nem akart.
Ágya fején vörös és fekete
bordázott árkusok húsz kötete:
Arisztotelész olvasása mellett
mit bánt ruhát, bort, s citerát, ha pengett!
Az esze merő filozófia,
de kongott nála a ládafia.
Ha meg egy jó rokon dugott neki,
nem szánta pénzét könyvre költeni:
és túlcsordult szívvel ragadta meg
a segítő kezét mindenkinek.
Örökké szomjazott a tudományra,
a szót fölöslegesen nem darálta,
volt benne mindig kellő tisztelet,
megfontolt egy igen-t vagy nem-et:
a magsztos erkölcsre buzditott,
örült, ha tanult, és ha tanitott.
- - - - - - - - - - - - - -
Egy bath-i asszonyság is ott üget,
ügyes fehérnép, de kicsit süket.
Nem volt Bath-nak olyan vászonszövője,
az ypres-i, genti nőket is lefőzte.
Offertóriumkor a faluban
elébe asszony nem került ugyan!
De ha mégis akadt olyan merész,
tüstént elhagyta a béketürés!
A fejkendője anyaga finom,
hát még amit viselt vasárnapon:
kerek tíz fontot nyomott legalább.
Skarlátvörös harisnyában a láb,
cipője pedig pehely-puha szattyán.
Pimasz mosoly bujkált a pimasz arcán.
Nem szégyellte a pap előtt magát:
öt férjének esküdött ásót-kapát,
s nem volt fukar süldőkorába se:
de hánytorgatásnak itt nincs helye.
Járt Jeruzsálemben vagy háromízbe,
Róma, Boulogne, Köln városába szinte:
látta Jakab apostol nyughelyét,
sok messze föld vizét, völgyét, hegyét,
tapasztalhatott, volt rá alkalom.
Ritkásan nőttek fogai nagyon.
Egy poroszka lovon ült, mint a szálfa,
vállkendőjébe jól bebugyolálva,
kalapja pajzsként domborult fején,
lovaglószoknya széles csípején,
bokája pengő sarkantyúkkal ékes.
Jó társaságban szerfelett beszédes.
A szerelem tudós művésze volt,
hol sebet ejtett, mindjárt doktorolt.
Egy szegény plébános is ott vala,
derék pap, jámboroknak jámbora:
lelke szent gondolatokkal teli,
s hozzá tudós híre vagyon neki.
Krisztus igéjére vágyón tekint,
azt prédikálja mindig szó szerint.
Jámborsága és szorgalma csudás,
nem sújtja földre megpróbáltatás:
és gyakorta ilyennek bizonyult.
Szegény láttán a szíve elszorult:
kiátkozás jogával sosem élt
a szükségből elmaradt tizedért.
A közöst még megtoldta az övével,
maga beérte kupori kevéssel.
Sok híve szétszórt házakban lakott,
de eshetett és villámolhatott,
ha beteg hívta, látogatni ment:
botot a kézbe s gyalog! - annyi szent.
Gazdag, szegény? - nem nézte azt soha.
Azért volt nyája igaz pásztora,
mert példázatát tettek hirdeték,
s így valósággá lettek az igék.
Mátéval szólt a bibliás szövegben:
"Rozsdálsz, arany? A vas hogy álljon ellen?"
Mert ha egy pap romlott, a példakép,
hová forduljon az egyszerü nép?
A nyáj hiába tiszta ebben-abban,
mikor a pásztor duskál a ganajban.
Mutasson a pap példát, igazit,
ne mételyezze meg bárányait!
E plébános tisztének megfelel:
nem hagyja nyáját sárba veszni el,
még Londonba misézni nem szaladt,
hogy gyűjtsön csengő-pengő aranyat,
és nem vonult el szerzetes magányba,
de otthon élt, a nyájára vigyázva,
nehogy a farkas benne kárt tegyen:
pásztor, s nem béres állt azon a helyen.
S bár szent vala, csupa erény maga,
a bűnösökhöz is volt jó szava:
beszéde nyájasan simogató,
tanításából sugárzott a jó.
A menny felé fordítani a lelket,
ezt vágyta, s ebbe nagy öröme tellett.
De a megátalkodott nyakasok
- lehettek kicsinyek, avagy nagyok -
kaptak olyat, hogy nyelni is elég!
Különb papot nem láttam soha még.
Mit neki pompa, fölös tisztelet:
egy kellett: tiszta lelkiismeret.
Krisztus igéje volt eledele,
neki volt apostoli követe.
Testvére volt vele, egy földműves,
nyiltszívű paraszt, munkában ügyes:
villája megrakott sok szekeret:
egy vezérelte csak: a szeretet.
Istent szerette mindenekelőtt,
nem bánta, áldja-e vagy sújtja őt,
aztán felebarátját, s nem magát.
Szívesen csépelt, szántott vagy kapált,
ingyenbe is, azaz Krisztus nevében:
szegény maga, segített a szegényen.
Görnyesztheté vállát nehéz tized:
robot, gabona kell? - ő megfizet.
Hitvány kancán ül, rövid zeke rajt.
Volt még ispán s egy molnár is ahajt,
papi poroszló, bűnbocsánatárus,
egy sáfár s én - ezzel betelt az árkus.
- - - - - - - - - - - - -
Egy bűnbocsánatárus volt vele,
jó cimbora, Roncevalles gyermeke,
ki épp Rómából érkezett haza,
s azt fújta: "Gyöngyem, gyöngyem, haj-haja!"
A poroszló pincéző brummogása,
akár a kürtszó, tévedez utána.
A bűnbocsánatárus haja mint
viasz, oly sárga: vállra kanyarint,
mint egy matring lent, sok vékonyka tincset,
aztán a vállán szétborzolta mindet,
hadd hulljon, bomlott kéve, százfelé.
Csuklyáját az iszakjába tevé,
mert kényelemből sem kellett neki,
s azt hitte, az új módit követi,
hogyha fürtjei lazán szertehullnak.
Olyan meredt szeme volt, mint a nyúlnak.
Sapkáján Veronika-jele fenn,
iszákja dugig, hevert öliben,
friss a sok bűnbocsátó cédula:
mint a kecskéé, hangja vékonya.
Szakálla nem volt és sohase lesz,
csupasz az arca, szinte még tejes:
afféle herélt s kanca keverék.
De mesterségében igen derék,
Hogy Berwick és Ware közt nem lelsz olyat.
Iszákjában volt egy párnahuzat:
"Miasszonyunk fátyola" - hazudozta:
egy rongydarabra meg:" Régvolt vitorla,
Péter bárkáján fogta a szelet,
míg az Krisztusnak nem hajtott fejet."
Volt hamis-arany keresztje neki:
egy üvege, disznócsonttal teli.
Ereklyéivel magát körbe rakva,
ahol ráakadt egy falusi papra,
félnap keresett annyi aranyat,
mint más egy kerek esztendő alatt.
Mert hízelegni jobban nem lehet:
s bolonddá is tett papot s híveket.
De lássuk az igazság velejét:
a templomban is megállta helyét.
A lekció-mondása kellemes,
offertóriumkor fő énekes:
jól tudta ő, abban nem volt hiba,
hogyan kell a szívekhez szólnia,
és bőségesen hullt ezüst-arany.
Hát azért fújta fennen-hangosan.
/Ford.: Kormos István/
A molnár meséjéből
Asztalosunk asszonyt vitt haza épp,
s jobban őrizte, mint az életét.
Tizennyolc éves lány volt, hát a férje
lakattal zárta, dugta, lesve félve.
Az asszony ifjú, vad, ő meg öreg,
reszketett mindig: jaj, most csalja meg.
Ostoba nem tudta, mit mond Cato:
A hitványhoz hasonszőrű való.
Asszonyt szerezz hozzád illő korút,
ifjúság, vénség gyakran összerúg.
De aki már a csapdába esett,
cipelje gondját - mint más emberek.
Nagyon szép volt a fiatal menyecske,
kicsi, finom, mint menyété a teste.
Selyemövén ferdén mentek a csíkok,
dúsan rakott köténykéje vakított,
fehéren, mint a friss fejés teje.
Fehér köpenye volt, szénfekete
selyem díszítette kívül-belül
meg hátul is, a gallérja körül.
Ugyanilyen fekete volt fehér
főkötőjén a mintázott szegély:
pártája széles és csupa selyem
s bizony pajzán szemű volt a szivem.
Páros szemöldöke hollószínű,
keskenyre tépett, szárnyas, ívelő.
Jobb volt őt nézni, arcát, derekát,
mint a virágzó Jánoskörte-fát.
Mint báránygyapjú, olyan gyenge volt,
övén bőrerszény függött, csupa rojt,
a bélése selyem és réz a csattja,
nincs a földön, keletre és nyugatra
oly okos férfi, aki kecsesebb, szebb
babát, fürgébb nőszemélyt kieszelhet.
Bőrének színe olyan fényt vetett,
mint frissen vert pénzen a vésetek,
s az éneke, az víg volt és szabad,
mint a fecske az eresz alatt.
Hát még ha táncolt, játszott: szökdösött
vígan, mint borjú az anyja mögött.
Szája édes, mint a méhsör, a szalma
vagy széna közé eltett téli alma.
Mint fajcsikók, érzékeny volt, nemes,
mint árboc, karcsú, mint nyíl, egyenes.
Széles melltűt viselt gallérja alján,
mellette még a pajzs gombja se nagy tán.
Saruját jól felfűzte lábain
s olyan szép gyöngyvirág volt, kankalin,
hogy egy lord ágyába vihette volna,
köznemes pedig feleségi sorba.
/Ford.: Szász Imre/
A birtokos meséjéből
Armoricában, mely Bretaigne -nyel egy,
élt egy lovag, ki egy nőt szeretett,
szolgálta legjobb tudása szerint,
s úgy fáradt, oly sok dolgot végbevitt,
hogy végül megnyeré e hölgy szívét.
Ám mert ily szép nőt ritkán lát az ég,
s mert rangja, atyafisága magas,
e lovagba bedugul a panasz,
s szenvedi heves szerelmét kukán.
Mígnem e hölgy némely idő után,
látván nemes szívét, hódolatát,
szánja vala a lovag nagy baját,
s titkon erős igéretet tesz arra:
férjének és urának elfogadja
(már ahogy férj asszonyán úr lehet!)
s hogy holtig dús örömben éljenek,
lovagi esküt tesz a férfi ott,
hogy soha, semmikor és semmimód
erőszakra nem adná fejét,
irigyen sem őrzené semmiképp,
de óhaját lesi, lesz engedelmes,
mint hölgyének enged minden szerelmes,
csak színleg marad ő az úr, igen,
másképp megszégyenül a férfinem.
Köszöné ez s mond alázatosan:
"Mivel ily szabadságot adsz, uram,
kettőnk között, Urunkat kérlelem,
viszály és háborúság ne legyen
az én vétkem, bűnösségem okán!
Igaz, jó asszonyod leszek soká,
esküm rá, míg lelsz bennem csepp erőt!"
Így békén, nyugton élnek vala ők.
Mert egy dolgot bizony mondok, urak,
a társ a társnak jó, ha szót fogad,
a legszebb szerelem se éli túl,
ha az egyik szerető dölyfe dúl.
Ha jön a dölyf, ég veled, szerelem,
szárnyra kap és elhussan sebesen.
A szerelem, mint a lélek, szabad,
az asszony nem állhatja azt, ha rab,
szeretni csakis szabadon szeret -
a férfi is, hogy hazug ne legyek!
Tekintsd, ki türelmes a szerelemben,
mindenek fölött áll az ilyen ember!
A türelem kivált nemes erény,
holott a szigor veszt, nyer könnyedén,
így mondja sok tanult diák.
Bolond, ki rossz szóért bosszút kiált,
tűrni tanuljon, aki féktelen,
mert így is, úgy is tűrni kénytelen!
Hátán a föld még olyat sose hordott,
ki nem művelt, vagy nem mondott bolondot.
Csillagok állása, heves harag,
betegség, bor vagy vérmes indulat
gyakorta bizgatja tettünk-szavunk.
Minden hibát meg nem bosszulhatunk -
a türelem bizony fő-fő erény,
tudja, ki hatalmával bölcsen él.
No, hogy e lovag esküvel fogadta:
békén-nyugton telik majd hölgye napja,
e nő is fontolá esküszavát,
mondván, benne nem lel soha hibát.
/Ford.: Orbán Ottó/
ki lóháton forgott sok ütközetben:
tisztelte a lovagi etikát,
a szabadság, jog, becsület szavát,
a királyért, ha kell, a vére hull,
hol senki nem járt, keresztül-kasul
bejárta a keresztény és pogány
világokat, s dicsőn, egy szál lován.
Ott volt Alexandria megvívásán,
asztalfőn ült, akármerre is járván:
a poroszok becsülték legkivált.
Se Oroszföldet, se Litvániát
úgy nem ismerte még rangjabeli,
Granada sem volt idegen neki.
Benmarin, Algeciras ostroma,
hadban látta Ayas, Attalia,
és hány partraszállásnál volt jelen
e derék lovag a Nagy Tengeren!
Tizenöt öldöklő csatát megért:
Tremessennél is harcolt a hitért:
három halált osztott ki bajvívásban.
És egy izben még elkísérte bátran
Palathia urát is messzire,
a pogány török hadak hegyibe.
Illett hozzá a babérkoszorú,
híres és bölcs volt e férfiú,
s nem jámborabb egy gyönge szűz maga,
soha nem volt egy becstelen szava,
az illem határán túl sose ment,
tökéletes lovag volt, annyi szent.
A lova gyihos lábu telivér,
de ruházata egy garast nem ér:
örökké szűk kordzekéjét viselte,
rajt virított a páncélinge szennye,
nemrég keveredett haza, s íme:
indult egyenest Canterburybe.
Apród kísérte: tulajdon fia.
Vidám s szerelmes, arca még sima:
sütővas göndörített a haján,
húsz esztendősnek becsültem talán.
Kellő magasra nőtt a termete:
izgékonysággal s erővel tele.
Egy portyában már meghordta lova:
Flandria, Artois és Picardia
sínylette, mikor ő rontotta össze,
hogy bátorságát lássa szíve hölgye.
Ruhája gazdag himü, mint a rét,
fehér s piros virág rajt szerteszét:
egész napja ének és fuvola,
üdébb, akár gyöngyös május hava.
Köpenye rövid, ujja hosszu-bő,
maga nyeregben egyenest ülő:
jó hangja volt, faragott verseket,
táncolni, vívni jobban nem lehet.
Nagy szerelmében éjnek évadán
nem aludt többet, mint egy csalogány.
Gyors volt köszönni és hogy bókot osszon:
a húsvágó tiszt illette őt otthon.
- - - - - - - - - - - - -
Volt egy barát, kolostorába sáfár,
olyan vadászt még egyet nem találnál.
Pompás férfiú, apáttal felér,
istállójában sok jó telivér:
ha lovagolt, csapott suhér szelet,
csengős kantárja klimp-kilimpezett
a szélbe, mint a kápolna-harang,
hol őt illette a priori rang.
Szent Mór s Szent Benedek szabályzatát
fölrúgta ez a nevezett barát,
mert szigorú volt az és elavult:
élni az új világ szerint tanult.
Pokolra minden ósdi szöveget!
Méghogy papféle vadász nem lehet?
Barát ne nézzen úton balra-jobbra,
úgy éljen, mint a partravetett potyka,
ha a kolostoron kívül kerül?
No, ilyen textust ő már nem becsül!
Én ráhagytam, hogy igazsága van.
Szent szövegekbe gárgyuljon ugyan?
Könyvek fölött görnyedjen éjszaka,
vagy törje tenyerét ásó-kapa.
Mit ér ma már Szent Ágoston parancsa?
Hát ő az aj-bajt Ágostonra hagyta.
Inkább lovagol s lovat nem kímél,
agarai gyorsabbak, mint a szél:
héj, nyúlvadászat, veszett vágtatás!
Vadabb öröm ugyan mi volna más?
Körül szegett ujjak a köpenyén,
szegése ritka fajta szürke prém:
a csuklyát összefogni a nyakán
egy finom-mívü tűje is van ám:
a szerelemcsomót hurokba kapja:
mint az üveg, fénylett kopasz kobakja,
arcán mosolya nyájasan-zsiros.
Elég kövér, de férfiban csinos:
a pillantása fürgén röpködött,
tar feje, mint rézüst a tűz fölött:
csizmája puhaszárú, lova jó,
e prior, mondhatom, szemrevaló,
nem holt kisértet, halovány-fehér.
Kedvenc sültje a hattyú, jó kövér.
Gesztenye-fényes csikót lovagolt.
- - - - - - - - - - - - - -
Ott lovagolt egy oxfordi diák,
ki régóta nyúzta a logikát.
Keszeg a lova, mint a piszkafa,
és semmivel se kövérebb maga.
Sápadt arca, józan külseje volt,
köpenyegére gyűltön-gyűlt a folt,
mert nem szerzett egyházi hivatalt,
világiba menni meg nem akart.
Ágya fején vörös és fekete
bordázott árkusok húsz kötete:
Arisztotelész olvasása mellett
mit bánt ruhát, bort, s citerát, ha pengett!
Az esze merő filozófia,
de kongott nála a ládafia.
Ha meg egy jó rokon dugott neki,
nem szánta pénzét könyvre költeni:
és túlcsordult szívvel ragadta meg
a segítő kezét mindenkinek.
Örökké szomjazott a tudományra,
a szót fölöslegesen nem darálta,
volt benne mindig kellő tisztelet,
megfontolt egy igen-t vagy nem-et:
a magsztos erkölcsre buzditott,
örült, ha tanult, és ha tanitott.
- - - - - - - - - - - - - -
Egy bath-i asszonyság is ott üget,
ügyes fehérnép, de kicsit süket.
Nem volt Bath-nak olyan vászonszövője,
az ypres-i, genti nőket is lefőzte.
Offertóriumkor a faluban
elébe asszony nem került ugyan!
De ha mégis akadt olyan merész,
tüstént elhagyta a béketürés!
A fejkendője anyaga finom,
hát még amit viselt vasárnapon:
kerek tíz fontot nyomott legalább.
Skarlátvörös harisnyában a láb,
cipője pedig pehely-puha szattyán.
Pimasz mosoly bujkált a pimasz arcán.
Nem szégyellte a pap előtt magát:
öt férjének esküdött ásót-kapát,
s nem volt fukar süldőkorába se:
de hánytorgatásnak itt nincs helye.
Járt Jeruzsálemben vagy háromízbe,
Róma, Boulogne, Köln városába szinte:
látta Jakab apostol nyughelyét,
sok messze föld vizét, völgyét, hegyét,
tapasztalhatott, volt rá alkalom.
Ritkásan nőttek fogai nagyon.
Egy poroszka lovon ült, mint a szálfa,
vállkendőjébe jól bebugyolálva,
kalapja pajzsként domborult fején,
lovaglószoknya széles csípején,
bokája pengő sarkantyúkkal ékes.
Jó társaságban szerfelett beszédes.
A szerelem tudós művésze volt,
hol sebet ejtett, mindjárt doktorolt.
Egy szegény plébános is ott vala,
derék pap, jámboroknak jámbora:
lelke szent gondolatokkal teli,
s hozzá tudós híre vagyon neki.
Krisztus igéjére vágyón tekint,
azt prédikálja mindig szó szerint.
Jámborsága és szorgalma csudás,
nem sújtja földre megpróbáltatás:
és gyakorta ilyennek bizonyult.
Szegény láttán a szíve elszorult:
kiátkozás jogával sosem élt
a szükségből elmaradt tizedért.
A közöst még megtoldta az övével,
maga beérte kupori kevéssel.
Sok híve szétszórt házakban lakott,
de eshetett és villámolhatott,
ha beteg hívta, látogatni ment:
botot a kézbe s gyalog! - annyi szent.
Gazdag, szegény? - nem nézte azt soha.
Azért volt nyája igaz pásztora,
mert példázatát tettek hirdeték,
s így valósággá lettek az igék.
Mátéval szólt a bibliás szövegben:
"Rozsdálsz, arany? A vas hogy álljon ellen?"
Mert ha egy pap romlott, a példakép,
hová forduljon az egyszerü nép?
A nyáj hiába tiszta ebben-abban,
mikor a pásztor duskál a ganajban.
Mutasson a pap példát, igazit,
ne mételyezze meg bárányait!
E plébános tisztének megfelel:
nem hagyja nyáját sárba veszni el,
még Londonba misézni nem szaladt,
hogy gyűjtsön csengő-pengő aranyat,
és nem vonult el szerzetes magányba,
de otthon élt, a nyájára vigyázva,
nehogy a farkas benne kárt tegyen:
pásztor, s nem béres állt azon a helyen.
S bár szent vala, csupa erény maga,
a bűnösökhöz is volt jó szava:
beszéde nyájasan simogató,
tanításából sugárzott a jó.
A menny felé fordítani a lelket,
ezt vágyta, s ebbe nagy öröme tellett.
De a megátalkodott nyakasok
- lehettek kicsinyek, avagy nagyok -
kaptak olyat, hogy nyelni is elég!
Különb papot nem láttam soha még.
Mit neki pompa, fölös tisztelet:
egy kellett: tiszta lelkiismeret.
Krisztus igéje volt eledele,
neki volt apostoli követe.
Testvére volt vele, egy földműves,
nyiltszívű paraszt, munkában ügyes:
villája megrakott sok szekeret:
egy vezérelte csak: a szeretet.
Istent szerette mindenekelőtt,
nem bánta, áldja-e vagy sújtja őt,
aztán felebarátját, s nem magát.
Szívesen csépelt, szántott vagy kapált,
ingyenbe is, azaz Krisztus nevében:
szegény maga, segített a szegényen.
Görnyesztheté vállát nehéz tized:
robot, gabona kell? - ő megfizet.
Hitvány kancán ül, rövid zeke rajt.
Volt még ispán s egy molnár is ahajt,
papi poroszló, bűnbocsánatárus,
egy sáfár s én - ezzel betelt az árkus.
- - - - - - - - - - - - -
Egy bűnbocsánatárus volt vele,
jó cimbora, Roncevalles gyermeke,
ki épp Rómából érkezett haza,
s azt fújta: "Gyöngyem, gyöngyem, haj-haja!"
A poroszló pincéző brummogása,
akár a kürtszó, tévedez utána.
A bűnbocsánatárus haja mint
viasz, oly sárga: vállra kanyarint,
mint egy matring lent, sok vékonyka tincset,
aztán a vállán szétborzolta mindet,
hadd hulljon, bomlott kéve, százfelé.
Csuklyáját az iszakjába tevé,
mert kényelemből sem kellett neki,
s azt hitte, az új módit követi,
hogyha fürtjei lazán szertehullnak.
Olyan meredt szeme volt, mint a nyúlnak.
Sapkáján Veronika-jele fenn,
iszákja dugig, hevert öliben,
friss a sok bűnbocsátó cédula:
mint a kecskéé, hangja vékonya.
Szakálla nem volt és sohase lesz,
csupasz az arca, szinte még tejes:
afféle herélt s kanca keverék.
De mesterségében igen derék,
Hogy Berwick és Ware közt nem lelsz olyat.
Iszákjában volt egy párnahuzat:
"Miasszonyunk fátyola" - hazudozta:
egy rongydarabra meg:" Régvolt vitorla,
Péter bárkáján fogta a szelet,
míg az Krisztusnak nem hajtott fejet."
Volt hamis-arany keresztje neki:
egy üvege, disznócsonttal teli.
Ereklyéivel magát körbe rakva,
ahol ráakadt egy falusi papra,
félnap keresett annyi aranyat,
mint más egy kerek esztendő alatt.
Mert hízelegni jobban nem lehet:
s bolonddá is tett papot s híveket.
De lássuk az igazság velejét:
a templomban is megállta helyét.
A lekció-mondása kellemes,
offertóriumkor fő énekes:
jól tudta ő, abban nem volt hiba,
hogyan kell a szívekhez szólnia,
és bőségesen hullt ezüst-arany.
Hát azért fújta fennen-hangosan.
/Ford.: Kormos István/
A molnár meséjéből
Asztalosunk asszonyt vitt haza épp,
s jobban őrizte, mint az életét.
Tizennyolc éves lány volt, hát a férje
lakattal zárta, dugta, lesve félve.
Az asszony ifjú, vad, ő meg öreg,
reszketett mindig: jaj, most csalja meg.
Ostoba nem tudta, mit mond Cato:
A hitványhoz hasonszőrű való.
Asszonyt szerezz hozzád illő korút,
ifjúság, vénség gyakran összerúg.
De aki már a csapdába esett,
cipelje gondját - mint más emberek.
Nagyon szép volt a fiatal menyecske,
kicsi, finom, mint menyété a teste.
Selyemövén ferdén mentek a csíkok,
dúsan rakott köténykéje vakított,
fehéren, mint a friss fejés teje.
Fehér köpenye volt, szénfekete
selyem díszítette kívül-belül
meg hátul is, a gallérja körül.
Ugyanilyen fekete volt fehér
főkötőjén a mintázott szegély:
pártája széles és csupa selyem
s bizony pajzán szemű volt a szivem.
Páros szemöldöke hollószínű,
keskenyre tépett, szárnyas, ívelő.
Jobb volt őt nézni, arcát, derekát,
mint a virágzó Jánoskörte-fát.
Mint báránygyapjú, olyan gyenge volt,
övén bőrerszény függött, csupa rojt,
a bélése selyem és réz a csattja,
nincs a földön, keletre és nyugatra
oly okos férfi, aki kecsesebb, szebb
babát, fürgébb nőszemélyt kieszelhet.
Bőrének színe olyan fényt vetett,
mint frissen vert pénzen a vésetek,
s az éneke, az víg volt és szabad,
mint a fecske az eresz alatt.
Hát még ha táncolt, játszott: szökdösött
vígan, mint borjú az anyja mögött.
Szája édes, mint a méhsör, a szalma
vagy széna közé eltett téli alma.
Mint fajcsikók, érzékeny volt, nemes,
mint árboc, karcsú, mint nyíl, egyenes.
Széles melltűt viselt gallérja alján,
mellette még a pajzs gombja se nagy tán.
Saruját jól felfűzte lábain
s olyan szép gyöngyvirág volt, kankalin,
hogy egy lord ágyába vihette volna,
köznemes pedig feleségi sorba.
/Ford.: Szász Imre/
A birtokos meséjéből
Armoricában, mely Bretaigne -nyel egy,
élt egy lovag, ki egy nőt szeretett,
szolgálta legjobb tudása szerint,
s úgy fáradt, oly sok dolgot végbevitt,
hogy végül megnyeré e hölgy szívét.
Ám mert ily szép nőt ritkán lát az ég,
s mert rangja, atyafisága magas,
e lovagba bedugul a panasz,
s szenvedi heves szerelmét kukán.
Mígnem e hölgy némely idő után,
látván nemes szívét, hódolatát,
szánja vala a lovag nagy baját,
s titkon erős igéretet tesz arra:
férjének és urának elfogadja
(már ahogy férj asszonyán úr lehet!)
s hogy holtig dús örömben éljenek,
lovagi esküt tesz a férfi ott,
hogy soha, semmikor és semmimód
erőszakra nem adná fejét,
irigyen sem őrzené semmiképp,
de óhaját lesi, lesz engedelmes,
mint hölgyének enged minden szerelmes,
csak színleg marad ő az úr, igen,
másképp megszégyenül a férfinem.
Köszöné ez s mond alázatosan:
"Mivel ily szabadságot adsz, uram,
kettőnk között, Urunkat kérlelem,
viszály és háborúság ne legyen
az én vétkem, bűnösségem okán!
Igaz, jó asszonyod leszek soká,
esküm rá, míg lelsz bennem csepp erőt!"
Így békén, nyugton élnek vala ők.
Mert egy dolgot bizony mondok, urak,
a társ a társnak jó, ha szót fogad,
a legszebb szerelem se éli túl,
ha az egyik szerető dölyfe dúl.
Ha jön a dölyf, ég veled, szerelem,
szárnyra kap és elhussan sebesen.
A szerelem, mint a lélek, szabad,
az asszony nem állhatja azt, ha rab,
szeretni csakis szabadon szeret -
a férfi is, hogy hazug ne legyek!
Tekintsd, ki türelmes a szerelemben,
mindenek fölött áll az ilyen ember!
A türelem kivált nemes erény,
holott a szigor veszt, nyer könnyedén,
így mondja sok tanult diák.
Bolond, ki rossz szóért bosszút kiált,
tűrni tanuljon, aki féktelen,
mert így is, úgy is tűrni kénytelen!
Hátán a föld még olyat sose hordott,
ki nem művelt, vagy nem mondott bolondot.
Csillagok állása, heves harag,
betegség, bor vagy vérmes indulat
gyakorta bizgatja tettünk-szavunk.
Minden hibát meg nem bosszulhatunk -
a türelem bizony fő-fő erény,
tudja, ki hatalmával bölcsen él.
No, hogy e lovag esküvel fogadta:
békén-nyugton telik majd hölgye napja,
e nő is fontolá esküszavát,
mondván, benne nem lel soha hibát.
/Ford.: Orbán Ottó/
Nincsenek megjegyzések:
Megjegyzés küldése