Régesrégi írások bizonyítják, hogy
kevesen tettek annyit a Hitért, mint Artur brit király. Istenfélő, hatalmas úr
volt, s gazdag udvarában összesereglettek a földkerekség legjelesebb hősei. Ám
a jelesek közül is kiváltak a legkülönbek, a Kerekasztal lovagjai. De peregtek
az évek, az idő múlásával elernyedt a hősiesség, lankadt a hit, fakult a pompa,
és a régi nagyhírű lovagok helyét egyre silányabbak foglalták el. Artur király
búnak eresztette fejét, és asszonya, Ginevra is egyre csak sírdogált a tovatűnt
dicsőségen.
Ekkor történt, hogy Perceval a híres
udvar felé ügetett csetlő-botló, rossz gebéjén. Öltözéke bolondgúnya, fegyvere
rozsdás, ócska szerszám, lovának nyerge likas, kantára háncskötél. A várkapu
előtt fényes daliába ütközött: Ither breton hercegbe, akit Vörös lovagnak
neveztek, mert sápadt arcát rőt haj koronázta, és lángvörös volt aranypajzsa,
kardja s lovának szerszáma is.
- Isten hozott, lovag - köszöntötte
Perceval vidáman.
- Arturhoz mégy, gyermek? - válaszolta
hetykén Ither. - Mondd meg a Kerekasztal urának, hogy eljöttem igaz jussomért.
Engem illet a brit királyság, s ha bárki vitatni merészeli, ne szóval, de
karddal vitassa. Itt várok bárkit párviadalra.
- Elmondom, kívánságod szerint -
felelt az ifjú, és búcsút vett a lovagtól.
A várba lépve, zsibongó, tarka
népség fogadta. Szúró szavú sihederek vették körül, csak egy apród, Iwanet
védte őt a gúnyos élcek ellen. Perceval ártatlanul kérdezte:
- Úgy látom, itt sok Artur akad.
Mondd, melyik avat engem lovaggá?
Iwanet nevetve válaszolt:
- Bizonyára nem ez a csőcselék. Jöjj
velem, én elvezetlek a király elé.
Perceval megilletődve lépett a híres
lovagterembe, és így szólt Artur királyhoz:
- Édesanyám arra tanított, hogy
mindenkit üdvözöljek. De titeket, a királyt és a királynét és a Kerekasztal
valamennyi lovagját külön tisztelet illet! A vár előtt találkoztam egy rőt
leventével, aki azért jött, hogy elhódítsa országát Artur királytól. Itt áll a
kapu előtt, és párviadalra hívja a lovagokat. Uram király, boldog lennék, ha
megvívhatnék ezzel a bajnokkal! S ha legyőztem, kérlek, üss lovaggá!
Artur mosolygó szánalommal nézte a
hősködő, bolondos gyermeket, és igyekezett lebeszélni szándékáról. De Perceval
hajthatatlan maradt, és csak azért könyörgött a királynak, hogy ha legyőzi a
Vörös lovagot, viselhesse mezét és fegyvereit. Artur végül is beleegyezően
intett, Perceval pedig boldogan ügetett ki a várból.
- Engem küldött ellened a király! -
kiáltotta merészen Ithernek. - Add át páncélodat és fegyvereidet, a király
megfosztott a lovagi rangtól!
- Csak életem árán juthatsz a
fegyvereimhez! - felelte haragosan Ither, és lova szügyébe vágta sarkantyúját.
A pompás harci mén egyetlen lökéssel felborította Perceval gebéjét, ló és lovas
máris a földön hempergett. Ither lándzsájának tompa felével jókorát húzott a
földön fekvő fiúra, hogy annak testén kiserkedt a vér. Ám Perceval haragosan
támadásba lendült, s lándzsáját - mellyel oly sok szarvast terített le -
hatalmas lendülettel hajította a Vörös lovag sisakrostélyának. Rést talált a
fegyver, átütötte Ither koponyáját, és a homlokán jött ki.
A breton herceg holtan bukott le
lováról, Perceval pedig nekilátott, hogy leoldja az áhított páncélokat. De
bizony, nem nagyon boldogult a fortélyos karikákkal és csatokkal, s ha a kis
Iwanet nem siet segítségére, aligha birkózott volna meg a furfangos
szerkezettel. Az apród megtanította a bolondos győztest, miként kell bánni a
lovagi öltözékkel. Midőn Perceval megpróbálta felölteni a nehéz vértet, Iwanet
mosolyogva szólt:
- Vesd le előbb zsákruhádat és csúf
bocskorodat. Igazi lovag nem hord ilyet a vért alatt.
- Soha nem vetem le azt, amit
édesanyám adott rám - felelte sértetten Perceval. - Árt vagy használ, örökké
fedni fogja testemet.
Az új lovag tetőtől talpig vörös aranyvértben
ragyogott. Iwanet elővezette Ither spanyol paripáját, Perceval a nyeregbe
pattant, és így búcsúzott barátjától:
- Isten áldjon, kedves barátom.
Elértem, amit akartam, most mennem kell. Közöld Artur királlyal, hogy kész
vagyok a szolgálatára, de a kötelesség másfelé szólít. Az én helyem nem az
udvari lovagok között van, úgy érzem, valamilyen magasabb hivatást kell
teljesítenem.
És Perceval elindult nagy útjára.
Megállás nélkül kóborolt hegyen-völgyön, derékalja a puszta föld, takarója a
csillagos égbolt. Gyakran szembetalálkozott egy-egy harcra kész lovaggal,
megmérkőzött vele, legyőzte, majd barátsággal elvált hajdani ellenfelétől. A
vándorlás és a harc megedzette testét, lelkét. Levetkezte egykori együgyűségét,
felülkerekedett benne apja kalandos vére. Egyre tovább kellett mennie, nem
tudta, miért, nem tudta, merre...A kantárt lova nyakába akasztva hagyta, hogy
arra vigye, amerre az jónak látja. Így érkezett egy este Brobarz várához.
A szirtre épült vár alatt sebes
folyó kanyargott, a várkapuhoz rozoga fahíd vezetett a vizen keresztül.
Perceval jöttére a várőrök riadtan menekültek a falak mögé, s abban a hitben,
hogy ellenség közelít, nagy robajjal csattantották be a vasalt kapukat. Hősünk
megkopogtatta a kaput, s fölülről egy leány hangja hallatszott:
- Ha ellenség vagy, távozz innen.
Már úgyis túl sokan törnek ellenünk.
- Nem vezet ellenséges szándék,
szolgálni jöttem. Zsoldot sem kérek, csak szíves vendéglátást.
Beengedték a lovagot, és Perceval
meglepetten látta, hogy a várban mindenki fegyvert visel, s az embereket
elcsigázza az éhség. Kérdéseire elmondták, hogy a várost egy dölyfös király,
Klamidé ostromzárral vette körül, és addig folytatja a harcot, amíg királynőjük
el nem fogadja tolakodó ajánlatát. Perceval kérte, vezessék nyomban a királynő
elé. Három országnagy kísérte a palota magas lépcsőjén, s még el sem érte az
utolsó fokot, Kondwiramur királynő elébe sietett. Mint hajnalban nyíló harmatos
rózsa, olyan volt a szépséges Kondwiramur, s láttára Perceval arcát elöntötte a
bíbor pirosság. A királynő kézen fogta a hőst, elvezette trónusához, és így
szólt:
- Nagy gond szakadt országunkra,
nemes lovag. Egykor békében és jólétben éltünk, de közel egy esztendeje a
szomszéd király, Klamidé szemet vetett rám. Vezére, Kingrun minden reggel nagy
hadsereg élén a várkapu elé nyargal, és fennen hirdeti, hogy az én testem a
béke ára. De én inkább meghalok, minthogy Klamidé egyetlen ujjal megérintsen.
Házainkat ellenség dúlja, kenyerünk fogytán, népemet fegyver és éhség
pusztítja. Ha nem érkezik segítség, mindannyian elveszünk.
Perceval ekkor eltolta a kenyeret és
a bort, melyet a királyné elébe tett, és csak ennyit mondott:
- Rendelkezz életemmel és kardommal!
Perceval ezután nyugovóra tért, de
az első kakasszóra felpattant, felkötötte fegyvereit és a falak elé vágtatott.
Kingrun nagy hetykén ügetett fel s alá a várkapu előtt, és sértő szavakat
kiáltozott a bástyaőrök felé. Perceval Kingrunhoz ugratott.
- Ne szavakkal harcolj, jó vitéz,
inkább markold meg keményen dárdádat - vetette oda.
Perceval megsarkantyúzta lovát, s a
veres csődör fergetegként zúdult előre. Az ifjú lovag kopjájával áthasította
Kingrun pajzsát. Az ütéstől a vértes vitéz a fűbe hempergett. Perceval nyomban
mellette termett, és így kiáltott:
- A lovagi szabályok szerint szolgálnod
kell engem. Azt parancsolom, vágtass azonnal Artur király udvarába, és helyezd
kardod a lába elé. Életednek ez az ára!
Kingrun engedelmeskedett, s a két
vitéz megbékélten vált el egymástól. A várban lelkes sereg várta a győztest.
Kondwiramur keblére ölelte az ifjút, és így szólt:
- Nem várok más férfiút. Tiéd
leszek!
A várlakók kirántották kardjukat, és
üdvrivalgással köszöntötték az új királyukat. Most toronyőrök futottak elő, és
izgatottan jelentették: élelemmel megrakott hajók közelednek a part felé!
Perceval békésen fogadta a kalmárokat, és kétszeres áron megvette hajóik
rakományát. A polgárok vígan sütöttek, főztek, s a katonák is jó falat mellett
ürítgették kupáikat.
Midőn Klamidé megtudta, hogy vezérét
egy vörös lovag elverte az ostromlott falak alól, nyomban összetoborozta
hűbéres hadait. Hatalmas seregével elindult, hogy a földdel egyenlővé tegye
Kondwiramur várát. De az első győzelem és a jó élelem után a várbeliek harci
kedve magasra szökött. Perceval rajtaütött a támadón, és szétszórta az
előhadat. Bosszúszomjas harcosait kegyelemre intette, és gondoskodott a
sebesültek ápolásáról s a foglyokkal való bánásmódról. Ekkor Klamidé hírnököt
küldött a királynőhöz, és felajánlotta, hogy felhagy az ostrommal, ha a vörös
lovag összeméri vele kardját. Perceval örömmel fogadta a kihívást.
Fegyverszünetet kötöttek, s a két had felállt a mező két oldalán. Perceval
csillogó vörös vértben vágtatott a porondra, vele szemben a Góliát-szerű
Klamidé király.
Felzendültek a harsonák, elkezdődött
a tusa. A két lovag nem sokáig kerülgette egymást. Szikrát hánytak a vértek a
kardcsapásoktól, a mének dübörögve rontottak egymásnak, mintha gazdáik harci
kedve költözött volna beléjük. Nem volt itt védekező fogás, óvatos kitérés: egy
volt a harcosok célja: minél tovább győzni erővel! A pajzsok szilánkká
hasadtak, a paripák háta gőzölgött, térdük rogyadozott, majd kidűltek a
fáradtságtól. A vitézek gyalog folytatták a szörnyű csatát, melyhez hasonlót
alig látott a sereg. Perceval most Klamidét egy fatörzshöz szorította, és
oldalról hirtelen hatalmas csapással kettészelte sisakját, s a király orrán,
száján megeredt a vér. Klamidé a földre bukott, Perceval pedig kardját
ellenfele torkára téve így szólt:
- Hogy többé ne bánthasd
Kondwiramurt, most meg kell halnod!
De Klamadé így könyörgött:
- Hagyj élnem! Te már úgyis elérted
célodat. A város szabad, a királynő a tiéd, engem pedig a szégyen emészt.
Engedj távoznom gyalázatommal.
- Élj hát! - felelte Perceval,
kardját visszadugva hüvelyébe. - De hűséged Artur királyé legyen!
Klamidé megesküdött, hogy élete
végéig híven szolgálja Artur királyt. Eltemette halottait, és késedelem nélkül
elindult Artur udvarába.
/Ford.: Román József/
Nincsenek megjegyzések:
Megjegyzés küldése