Turoldus: A Kerekasztal lovagjai

Régesrégi írások bizonyítják, hogy kevesen tettek annyit a Hitért, mint Artur brit király. Istenfélő, hatalmas úr volt, s gazdag udvarában összesereglettek a földkerekség legjelesebb hősei. Ám a jelesek közül is kiváltak a legkülönbek, a Kerekasztal lovagjai. De peregtek az évek, az idő múlásával elernyedt a hősiesség, lankadt a hit, fakult a pompa, és a régi nagyhírű lovagok helyét egyre silányabbak foglalták el. Artur király búnak eresztette fejét, és asszonya, Ginevra is egyre csak sírdogált a tovatűnt dicsőségen.

Ekkor történt, hogy Perceval a híres udvar felé ügetett csetlő-botló, rossz gebéjén. Öltözéke bolondgúnya, fegyvere rozsdás, ócska szerszám, lovának nyerge likas, kantára háncskötél. A várkapu előtt fényes daliába ütközött: Ither breton hercegbe, akit Vörös lovagnak neveztek, mert sápadt arcát rőt haj koronázta, és lángvörös volt aranypajzsa, kardja s lovának szerszáma is.

- Isten hozott, lovag - köszöntötte Perceval vidáman.

- Arturhoz mégy, gyermek? - válaszolta hetykén Ither. - Mondd meg a Kerekasztal urának, hogy eljöttem igaz jussomért. Engem illet a brit királyság, s ha bárki vitatni merészeli, ne szóval, de karddal vitassa. Itt várok bárkit párviadalra.

- Elmondom, kívánságod szerint - felelt az ifjú, és búcsút vett a lovagtól.

A várba lépve, zsibongó, tarka népség fogadta. Szúró szavú sihederek vették körül, csak egy apród, Iwanet védte őt a gúnyos élcek ellen. Perceval ártatlanul kérdezte:

- Úgy látom, itt sok Artur akad. Mondd, melyik avat engem lovaggá?

Iwanet nevetve válaszolt:

- Bizonyára nem ez a csőcselék. Jöjj velem, én elvezetlek a király elé.

Perceval megilletődve lépett a híres lovagterembe, és így szólt Artur királyhoz:

- Édesanyám arra tanított, hogy mindenkit üdvözöljek. De titeket, a királyt és a királynét és a Kerekasztal valamennyi lovagját külön tisztelet illet! A vár előtt találkoztam egy rőt leventével, aki azért jött, hogy elhódítsa országát Artur királytól. Itt áll a kapu előtt, és párviadalra hívja a lovagokat. Uram király, boldog lennék, ha megvívhatnék ezzel a bajnokkal! S ha legyőztem, kérlek, üss lovaggá!

Artur mosolygó szánalommal nézte a hősködő, bolondos gyermeket, és igyekezett lebeszélni szándékáról. De Perceval hajthatatlan maradt, és csak azért könyörgött a királynak, hogy ha legyőzi a Vörös lovagot, viselhesse mezét és fegyvereit. Artur végül is beleegyezően intett, Perceval pedig boldogan ügetett ki a várból.

- Engem küldött ellened a király! - kiáltotta merészen Ithernek. - Add át páncélodat és fegyvereidet, a király megfosztott a lovagi rangtól!

- Csak életem árán juthatsz a fegyvereimhez! - felelte haragosan Ither, és lova szügyébe vágta sarkantyúját. A pompás harci mén egyetlen lökéssel felborította Perceval gebéjét, ló és lovas máris a földön hempergett. Ither lándzsájának tompa felével jókorát húzott a földön fekvő fiúra, hogy annak testén kiserkedt a vér. Ám Perceval haragosan támadásba lendült, s lándzsáját - mellyel oly sok szarvast terített le - hatalmas lendülettel hajította a Vörös lovag sisakrostélyának. Rést talált a fegyver, átütötte Ither koponyáját, és a homlokán jött ki.

A breton herceg holtan bukott le lováról, Perceval pedig nekilátott, hogy leoldja az áhított páncélokat. De bizony, nem nagyon boldogult a fortélyos karikákkal és csatokkal, s ha a kis Iwanet nem siet segítségére, aligha birkózott volna meg a furfangos szerkezettel. Az apród megtanította a bolondos győztest, miként kell bánni a lovagi öltözékkel. Midőn Perceval megpróbálta felölteni a nehéz vértet, Iwanet mosolyogva szólt:

- Vesd le előbb zsákruhádat és csúf bocskorodat. Igazi lovag nem hord ilyet a vért alatt.

- Soha nem vetem le azt, amit édesanyám adott rám - felelte sértetten Perceval. - Árt vagy használ, örökké fedni fogja testemet.

Az új lovag tetőtől talpig vörös aranyvértben ragyogott. Iwanet elővezette Ither spanyol paripáját, Perceval a nyeregbe pattant, és így búcsúzott barátjától:

- Isten áldjon, kedves barátom. Elértem, amit akartam, most mennem kell. Közöld Artur királlyal, hogy kész vagyok a szolgálatára, de a kötelesség másfelé szólít. Az én helyem nem az udvari lovagok között van, úgy érzem, valamilyen magasabb hivatást kell teljesítenem.

És Perceval elindult nagy útjára. Megállás nélkül kóborolt hegyen-völgyön, derékalja a puszta föld, takarója a csillagos égbolt. Gyakran szembetalálkozott egy-egy harcra kész lovaggal, megmérkőzött vele, legyőzte, majd barátsággal elvált hajdani ellenfelétől. A vándorlás és a harc megedzette testét, lelkét. Levetkezte egykori együgyűségét, felülkerekedett benne apja kalandos vére. Egyre tovább kellett mennie, nem tudta, miért, nem tudta, merre...A kantárt lova nyakába akasztva hagyta, hogy arra vigye, amerre az jónak látja. Így érkezett egy este Brobarz várához.

A szirtre épült vár alatt sebes folyó kanyargott, a várkapuhoz rozoga fahíd vezetett a vizen keresztül. Perceval jöttére a várőrök riadtan menekültek a falak mögé, s abban a hitben, hogy ellenség közelít, nagy robajjal csattantották be a vasalt kapukat. Hősünk megkopogtatta a kaput, s fölülről egy leány hangja hallatszott:

- Ha ellenség vagy, távozz innen. Már úgyis túl sokan törnek ellenünk.

- Nem vezet ellenséges szándék, szolgálni jöttem. Zsoldot sem kérek, csak szíves vendéglátást.

Beengedték a lovagot, és Perceval meglepetten látta, hogy a várban mindenki fegyvert visel, s az embereket elcsigázza az éhség. Kérdéseire elmondták, hogy a várost egy dölyfös király, Klamidé ostromzárral vette körül, és addig folytatja a harcot, amíg királynőjük el nem fogadja tolakodó ajánlatát. Perceval kérte, vezessék nyomban a királynő elé. Három országnagy kísérte a palota magas lépcsőjén, s még el sem érte az utolsó fokot, Kondwiramur királynő elébe sietett. Mint hajnalban nyíló harmatos rózsa, olyan volt a szépséges Kondwiramur, s láttára Perceval arcát elöntötte a bíbor pirosság. A királynő kézen fogta a hőst, elvezette trónusához, és így szólt:

- Nagy gond szakadt országunkra, nemes lovag. Egykor békében és jólétben éltünk, de közel egy esztendeje a szomszéd király, Klamidé szemet vetett rám. Vezére, Kingrun minden reggel nagy hadsereg élén a várkapu elé nyargal, és fennen hirdeti, hogy az én testem a béke ára. De én inkább meghalok, minthogy Klamidé egyetlen ujjal megérintsen. Házainkat ellenség dúlja, kenyerünk fogytán, népemet fegyver és éhség pusztítja. Ha nem érkezik segítség, mindannyian elveszünk.

Perceval ekkor eltolta a kenyeret és a bort, melyet a királyné elébe tett, és csak ennyit mondott:

- Rendelkezz életemmel és kardommal!

Perceval ezután nyugovóra tért, de az első kakasszóra felpattant, felkötötte fegyvereit és a falak elé vágtatott. Kingrun nagy hetykén ügetett fel s alá a várkapu előtt, és sértő szavakat kiáltozott a bástyaőrök felé. Perceval Kingrunhoz ugratott.

- Ne szavakkal harcolj, jó vitéz, inkább markold meg keményen dárdádat - vetette oda.

Perceval megsarkantyúzta lovát, s a veres csődör fergetegként zúdult előre. Az ifjú lovag kopjájával áthasította Kingrun pajzsát. Az ütéstől a vértes vitéz a fűbe hempergett. Perceval nyomban mellette termett, és így kiáltott:

- A lovagi szabályok szerint szolgálnod kell engem. Azt parancsolom, vágtass azonnal Artur király udvarába, és helyezd kardod a lába elé. Életednek ez az ára!

Kingrun engedelmeskedett, s a két vitéz megbékélten vált el egymástól. A várban lelkes sereg várta a győztest. Kondwiramur keblére ölelte az ifjút, és így szólt:

- Nem várok más férfiút. Tiéd leszek!

A várlakók kirántották kardjukat, és üdvrivalgással köszöntötték az új királyukat. Most toronyőrök futottak elő, és izgatottan jelentették: élelemmel megrakott hajók közelednek a part felé! Perceval békésen fogadta a kalmárokat, és kétszeres áron megvette hajóik rakományát. A polgárok vígan sütöttek, főztek, s a katonák is jó falat mellett ürítgették kupáikat.

Midőn Klamidé megtudta, hogy vezérét egy vörös lovag elverte az ostromlott falak alól, nyomban összetoborozta hűbéres hadait. Hatalmas seregével elindult, hogy a földdel egyenlővé tegye Kondwiramur várát. De az első győzelem és a jó élelem után a várbeliek harci kedve magasra szökött. Perceval rajtaütött a támadón, és szétszórta az előhadat. Bosszúszomjas harcosait kegyelemre intette, és gondoskodott a sebesültek ápolásáról s a foglyokkal való bánásmódról. Ekkor Klamidé hírnököt küldött a királynőhöz, és felajánlotta, hogy felhagy az ostrommal, ha a vörös lovag összeméri vele kardját. Perceval örömmel fogadta a kihívást. Fegyverszünetet kötöttek, s a két had felállt a mező két oldalán. Perceval csillogó vörös vértben vágtatott a porondra, vele szemben a Góliát-szerű Klamidé király.

Felzendültek a harsonák, elkezdődött a tusa. A két lovag nem sokáig kerülgette egymást. Szikrát hánytak a vértek a kardcsapásoktól, a mének dübörögve rontottak egymásnak, mintha gazdáik harci kedve költözött volna beléjük. Nem volt itt védekező fogás, óvatos kitérés: egy volt a harcosok célja: minél tovább győzni erővel! A pajzsok szilánkká hasadtak, a paripák háta gőzölgött, térdük rogyadozott, majd kidűltek a fáradtságtól. A vitézek gyalog folytatták a szörnyű csatát, melyhez hasonlót alig látott a sereg. Perceval most Klamidét egy fatörzshöz szorította, és oldalról hirtelen hatalmas csapással kettészelte sisakját, s a király orrán, száján megeredt a vér. Klamidé a földre bukott, Perceval pedig kardját ellenfele torkára téve így szólt:

- Hogy többé ne bánthasd Kondwiramurt, most meg kell halnod!

De Klamadé így könyörgött:

- Hagyj élnem! Te már úgyis elérted célodat. A város szabad, a királynő a tiéd, engem pedig a szégyen emészt. Engedj távoznom gyalázatommal.

- Élj hát! - felelte Perceval, kardját visszadugva hüvelyébe. - De hűséged Artur királyé legyen!

Klamidé megesküdött, hogy élete végéig híven szolgálja Artur királyt. Eltemette halottait, és késedelem nélkül elindult Artur udvarába.

/Ford.: Román József/