Mint virág, mely magában
mered a sík mezőn,
s ragyog szirom-ruhásan
a reggeli időn,
de végül vas kaszapenge
vágja le hirtelen,
s fonnyad, fakul lefekve:
a földi lét ilyen!
A fürge fiatalság
így fut halál iránt,
az ifhuság, az aggság
így száll el egyaránt.
Soha senki se tudja,
sokáig él-e még,
mindenki halva-hullva
hanyatlik búcsuképp.
Halálra hű, találó
hasonlat egy lehet:
a szorgos szénavágó,
aki kaszára szed
bojtorjánt, buja-zöldet,
bimbót, mely csendben él,
nádaz, mely nagyra nőlhet,
és semmit sem kimél.
Suhan, süvít az élet,
és soha meg nem áll,
a sír örök ölébe
ölel a vad halál,
az összes földi ösvény
őhozzá hajt-terel -
harcolj, hódolj be békén:
hozzá juthatsz csak el!
Nincs hatalom, se hűség,
mi halált visszavet!
Akármi dús ajándék
sem akaszthatja meg.
Műve mindenkit elvás
mindenkit elvivén,
áldás vagy átkozódás
nem fog ádáz dühén.
Tudatlan tévelyegve
nem tudja a földi nép,
hogy mikor és hogy merre
jön a halál s miképp.
Ez égboltos szobába
az ember útja egy,
de annyi ajtajára
lel, amikor kimegy!
A vad halál levervén
végez mindenkivel,
hát hogyan is hihetném,
hogy értem nem jön el?
Ádám adta mivoltom,
adta föld-testemet, -
innét indul ki sorsom,
hogy ismét föld legyek.
Nem kiszemelve, kegyként
kaptam, hogy éljek én,
a test s e lélek egyként
kölcsönbe lett enyém.
Az Ur akarta s adta,
akarja s elveszi, -
s hogy hozzá-hozza: arra
a halált küldi ki.
Nos hát, isten nevében,
nagy jámborul teszek:
magamat összemérnem
a holtakkal minek?
Ha hív a halál, megértem,
hisz úgyis átölel, -
én nyugton várom éjem,
más se sirassa el!
/Ford.: Tellér Gyula/
Nincsenek megjegyzések:
Megjegyzés küldése