Ismeretlen középangol költő: Gyöngy Pearl (részletek)

Csodát követett újabb csoda:
a túlpartra tévedt tekintetem,
ott szikrázott egy szirt foka,
fényétől szinte fájt szemem.
Lábánál lányka ült. Soha
szebbet nem látott földi szem,
rajta fénylő, fehér ruha,
úgy rémlett: régóta ismerem.
Tiszta aranyként, fényesen
tündöklött ő a tó fölött:
néztem soká, figyelmesen -
láttam már: ez az érzés egyre nőtt.

Nőtt, ahogy néztem őt hosszasan,
mint tündöklőbbnek tűnt nekem,
s az áradó dicsfénytől boldogan,
milyen még nem voltam sosem,
szerettem volna, hogy hallja szavam,
de döbbenet dermesztette szivem,
hogy ily különös helyen láthatom,
e látványtól elszorult a szivem.
Fejét fölemelte hirtelen,
arca ragyogott, mint drágakő:
szivemben furcsa félelem,
s ahogy néztem, ez az érzés egyre nő.

Nőtt bennem mindinkább a félelem,
hallgattam, szólni vágytam volna bár,
zárva a szám, tágra nyitva szemem,
mint néz merőn csarnokban rab madár.
Úgy véltem: szellem játszódik velem,
féltem: valami történni talál:
eltűnik a lány, nem látom sohasem,
meg nem ölelhetem soha már.
Haloványabb a hattyúnál,
szép volt a lány, szeplőtelen,
mint egy királynő, íme föláll,
drágagyöngyöktől díszesen.

Drágagyöngy, királynői dísz,
kiváltságos, ki láthat ilyet.
Mint fehér liliom, a lányka friss,
lefelé fürgén lépkedett.
Ruhája finom fehér batiszt,
bő ujjú, dúsan díszített,
gyönyörű gyöngyökkel: nem is
hiszem, hogy hasonlót látni lehet.
Jól láttam: csuklója felett
az ujj gyönggyel szegve szélesen,
szoknyája szintúgy finom szövet,
drágagyöngyökkel díszesen.

Gyöngy-dísz volt a leányka fején:
igazgyöngyökből korona:
tornyozva a gyöngy a tetején,
valamennyin virág-figura.
Más díszt rajta nem láttam én:
hosszú haja leomlott vállaira,
tűnődés látszott tekintetén,
márványfehér a lányka maga.
Vert aranyként ragyogott a haja,
s szabadon, szerte repkedett,
halovány a ruhája, homloka,
mint a gyöngy, mely rajta díszeleg.

Ruhaujján gazdag díszítés:
gyönyörű drágagyöngy-szegély.
Öltözetén dísz nincs egyéb,
ruhája ragyogó fehér.
Egy gyöngyszem, makulátlan, meseszép
mellére tűzve még szebb a többinél:
éjt nappá téve törheti fejét,
ki megmondani vágyik: mennyit ér.
Földi nyelv szépségéhez föl nem ér,
méltóan nem dicsérheti,
oly fénylő, folttalan, fehér
a drágagyöngy, mely mellét díszíti.

A drágagyöngy-díszes kis alak
lassan a vízhez lépkedett.
Görögországig boldogabb
lényt önmagamnál nem lelhetek.
Közelebb éreztem, mint kishúgomat,
szivem az örömtől remegett.
Megszólított, szavai szép szavak,
fejét illően hajtva meg,
fejdíszét leemelte, a fényeset,
és üdvözölt engem szívesen.
Üdvre születtem, hogy felelhetek
e gyönyörűnek, gyöngytől díszesen.

"Ó, gyöngy", szóltam, "ki gyöngyök közt terem,
az én gyöngyöm vagy, kit gyászolok,
és sirattam sok éjjelen?
Szivem miattad megszomorodott:
elgurultál, s nyomod nem lelem.
Gondok nyomnak, bús gondolatok,
míg te örömmel teljesen
a Paradicsomot beragyogod.
Mily végzet az, mely meglopott,
s kincsem helyett kárt s kínt hagyott?
Mióta tőlem távol ragyog,
örömtelen ötvös vagyok."

- - - - - - - - - - - - - - -

"A helyet néked megmutatom:
ott van, a folyó forrása felett:
én itt, ezen az oldalon
kísérlek téged, míg föltűnik a hegy."
Nem volt tovább maradásom,
elindultam, köröttem friss levelek,
s egyszerre meglátom a hegyfokon
a legszebb várost, mit látni lehet.
Láttam, amint fölöttem lebegett,
elsápasztja a Nap sugarait:
miképp János bemutatja ezt,
ha olvasod Jelenéseit.

Mint János előtt megjelent,
úgy tűnt föl szemeim előtt
a királyi Jeruzsálem:
hírét visszhangozza a Föld,
s fényével beragyogja a Menny.
Tiszta aranyként tündökölt,
drágakövektől díszesen
állt tizenkét lépcső fölött,
s a tizenkét lépcső között
két egyforma fokot nem lelek,
más-más kőből készült mindegyikök,
mint olvashatod a Jelenéseket.

János nevén nevezte mind,
így ismerem én e sok követ:
elsorolom rendjük szerint:
a sort a jáspis nyitja meg,
zöld fényű a föld feletti szint:
jáspis követ zafír követ,
a kalcédon, min mocsok semmi nincs,
kapja a harmadik helyet:
majd a smaragd jön, rá a sárdonix,
a rubin pedig a hatodik:
János ekképpen írta meg,
ha ismered Jelenéseit.

János krizolitusról beszél,
mely szám szerint a hetedik,
nyolcadik a berillus, fénylő, fehér,
s a kettős-szín topáz, a kilencedik,
és János a krisoprázhoz ér,
a jácint a tizenegyedik:
ám az utolsó minden bajra ír,
a bíbor-indigó ametiszt:
jáspisból vannak a falak is,
úgy csillognak, akár az üveg:
éppen olyan volt mindenik,
amint olvasod a Jelenéseket.

Láttam, miként János megírta,
tizenkét fénylő lépcsőfokot:
négyszög-forma vár tört a magasba,
utcái aranyból: épp olyanok,
mintha megannyi üveg ragyogna,
a jáspisfal, mint tojásfehér, ragyog,
a házak drágakővel kirakva,
a legszebbekkel, mit bárki láthatott.
Magas volt a vár csudamód:
másfél mérföld, sem több, sem kevesebb,
széle, hossza szintén annyi volt,
mint olvashatod a Jelenéseket.

Mást is láttam, mit János megírt:
minden sarkon három kapu állt:
épp tizenkettő összesen így:
arany köríti a vár minden kapuját,
egy-egy óriás gyöngy mindegyik,
a legszebb fajta, mely színt sose vált.
Rajtuk, születésük szerint
felsorolták Izráel összes fiát:
mindnek neve ott megírva állt,
az elsőn a legidősb neve volt.
Az utcákon oly fényes világ,
hogy nem kellett nekik Nap, se Hold.

Nem volt szükségük Napra, se Holdra:
lámpásuk az Úr volt maga,
a Bárány fénye a várost beragyogta,
mindenhová behatolt sugara.
Mintha minden ház üveg volna:
átengedte a fényt a fala.
S íme a vár tündökletes trónja,
rajta drágakövek garmada,
miképp azt János leírta vala:
s ezen maga az Isten trónolt,
a trónustól folyó fut tova,
fénylőbb, mint együtt a Nap s a Hold.

Sem Nap, sem Hold soha nem ragyogott
mint e folyó, oly fényesen:
a város utcáin végigfutott,
sem mocsok nem volt benne, se szenny.
Nem építettek oda templomot,
kápolna sem volt e helyen:
a Mindenható a templom ott,
a Bárány, az áldozat, a szent.
A várat nem zárták be sosem,
mindegyik kapu nyitva volt,
mégsem lépett be ezeken
bűnös, kire lenéz a Hold.

A Hold innen hatalmat nem merít:
túl foltos ő, és csúf a teste:
s mit keresne különben is itt?
E városban sosincsen este.
Miért róná hát köreit,
s világítana versenyezve
ama fénylő forrással is,
mely mellett a Nap fénye gyenge?
A fáknak a folyótól nem messze
tizenkét élet-gyümölcse volt:
ezt mindenik fa akkor termette,
ha betöltött egy-egy kört a Hold.

A Hold alatt ilyen csudában
nem lehet része földi szivnek:
mintha varázslat volna a várban,
s így tűnne tündökletes-szépnek.
Mint megrettent madár, csöndben álltam,
földi látvány nem fogott soha így meg:
földbe gyökerezett mindkét lábam:
mozdultam volna, mégse vittek.
Bárki, bizonnyal mondom nektek,
ha hús-vér, ha ezt meglátja, holt:
és gyógyíthatják bár a bölcsek,
kihűl a teste, mint a Hold.

Mint ahogyan fölkél a Hold
már előbb, nemcsak napnyugta után,
oly fényes körmenet vonult,
hogy tátva maradt tőle a szám.
A varázslatos város tele volt:
jött egy egész seregnyi leány,
mindegyik oly öltözetet hord,
mint a koronás, ki üdvöt hoz reám.
Koronát viselt mindahány,
gyöngy szegte mindegyik öltözetét,
mellre tűzve minden ruhán
egy gyöngyszemet láttam, mely gyönyörűszép.

Égi gyönyörben jöttek lefelé,
aranyutcán, mely csillog, mint az üveg:
ruhájuk épp olyan, mint az övé,
számuk százezer lehetett:
a legboldogabb arc vajon melyiké?
A Bárány vezette a körmenetet,
drágagyöngy díszítette öltözetét,
szarvat viselt, szám szerint hetet,
vert színaranyból vereset.
Néztem a sok-sok szűz seregét,
mint misére menő leánysereg,
a trónhoz az út nekik gyönyörűség.

A Bárány jötte oly gyönyörűség,
hogy halandónak elmondani sok.
A vének, amint jöttek közelébb,
mind leborultak lábaihoz.
Láttam a sok angyalnak seregét,
éreztem az édes illatot,
zengték az öröklét örömét,
zengték a drága ékszert a dalok,
hangjuk még a pokolba is behatolt,
amint a boldog Mennyet üdvözíték,
Magasztalni a Mindenhatót,
mindenkinek gyönyörűség.

Gyönyör járta át lelkemet,
ahogy hosszasan néztem őt:
a legdicsőbb ő, a legszelídebb,
a legnagyobb mindenki között,
kiről említés tétetett.
Talpig tiszta fehérbe öltözött
ám megláttam a mély sebet,
mely ott sötétlett szíve fölött,
és veres vére csak egyre ömölt.
Kinek a műve e szörnyűség?
Égjen el a szív kínok között,
kinek e gyötrelem gyönyörűség.

A Bárány arcán égi gyönyör,
nem látszott rajta fájdalom,
nem olyan, mint akit kín gyötör,
de boldogság árad szerte azon.
A lánykákat látom messziről,
rajtuk az élet éke vagyon,
s kicsiny királynőm lépked elöl,
kit úgy véltem: vélem a völgyben van.
Istenem, a hangját hallhatom!
Milyen tiszta, mily gyönyörűszép!
Odamegyek, átúszom a folyón!
Szívem szorul, bár ez gyönyörűség.

Szemem, fülem gyönyörrel tele,
őrület lett úrrá eszemen.
Látom, s úgy vágyom lenni vele,
de a túlparton van, el nem érhetem.
Azt hittem, nem állja utamat semmi se,
ha meghalok is, magammal viszem.
Ahogy indultam a folyó fele,
hogy végre átúszom a vízen,
és ahogy álltam fönn a hegyen,
indulni készen a másik partra,
egy hang szólított meg hirtelen,
mert a Herceg másképp akarta.

Nem akarta, hogy keresztülvágjak,
mint őrült, a varázslatos vízen:
hiába éreztem heves vágyat,
visszarántottak hirtelen.
Amint indultam, hogy a partra rohanjak,
álmom szétfoszlott egyszeriben:
fölébredtem: fényes fűszálak
köröttem: halomra hajtva fejem,
ott, hol gyöngyöm elveszítettem.
A szívemet a bánat marja,
sóhajtva szóltam: "Úgy legyen,
ahogyan a Herceg akarja."

/Ford.: Képes Júlia/