Izlandi költő: Őrölő

Két lány került a királyi házba,
jövőbe látó Fenja és Menja.
Ekkor rabnő lett Fródi királynál
a rém-erejű két óriáslány.
Mindakettőt malomba fogta,
ottan őrölt a két óriáslány,
nem pihenhettek egy pillanatra,
a király hallja, hogy megy a munka.
Zajgatták a zúgó, zakatoló malmot,
pillanatra megálltak volna,
tovább őröltek királyi parancsra.
A malomkövet körbe csikorgatták,
már elszunnyadtak szolgálók, szolgák.
Ekkor kezdett dalolni Fenja:
"Örömet aranyat őrölünk folyton,
tenger kincset szerencse-malom.
Gazdánk pihe-párnán hadd szunnyadjon,
őrlünk, ha ébren, hadd vigadjon.
A király parancsa: kard ne forogjon,
gyász ne jöjjön a gyilkolásra,
sehol senki sebet ne üssön,
akár testvére gyilkosát látja.
Sose pihenjünk, ezt parancsolta,
csak míg kétszer szól a kakukk hangja,
csak míg dalolunk halkan dúdolva."
Fródi is elaludt és dalolt Menja:
"Király, mindig óvatos voltál,
mégis megvettél, nem vigyáztál,
nem kérdezted, kik vagyunk mi.
Nagy a kőgörgeteg, nagyobb a hegycsúcs,
de különb náluk a havas Thiassi,
atyafiságunk a tűzhányók,
a bércektől származunk mi.
Malomköved most is a hegyben aludna,
rejtené szikla fekete odva,
nem őrölnénk mi óriáslányok,
ha sejtenéd, honnan támadunk mi.
Kilenc télen át földben feküdtünk,
jeges sziklában, ott növekedtünk,
mi zuhatag-karú óriáslányok,
hegyeket odább hengergettünk.
Ormokból várat építettünk,
hogy rázkódott a völgy és rengett,
magasból szirteket görgettünk,
meghajigáltuk a lenti népet.
Jövőbe-néző óriáslányok,
segíteni a gótokhoz álltunk,
karddal pajzsot és páncélt vágtunk,
szürke vértesekkel szembeszálltunk.
Egy király támadtunk, mást támogattunk,
derék Gothormot viadalban védtük,
ellenségeiből egyet se hagytunk.
Így telt, így múlt félesztendő,
harcunk híre messzire-dörgő,
sok sebet ejtett vaskos dárdánk,
vitézek vére festette karunk.
Most e királyhoz kerültünk ketten,
rabok lettünk mi óriáslányok,
gémberít a görcs, gázolunk vízben,
így csikorgatjuk a malmot ketten.
Kéz, pihenj már! Ne forogj, kemény kő!
Eleget daráltam, abbahagynám!
Őrölnöm kéne örökkön-örökké
tenger kincset Fródi királynál.
Roppant markom, ragadj kardot,
csillogjon rajta harci harmat!
Ébredj, Fródi, ha tudni vágyod
riadó dalunkból, hogy mi vár rád.
Keleten látom gyúlni a lángot,
a had-hirdetőt, a harcba-hívót,
keletről közeleg ellenséged,
tűzbe temeti házát a királynak.
Nem soká őrzöd fényes kardod,
kerek gyűrűid, kincses malmod.
Forgassuk a követ, óriáslányok,
hulljon kezünkre harci harmat.
Apánk két lánya kemény kővel őröl:
sok hős hal meg holnap a harcban.
Szakad a malomváz, törik a tengely,
így őrölünk mi óriáslányok.
Fródi király a bátyját megölte,
hugának fia megbosszulja,
aki egyszerre fia és testvére
Fródi királynak: nem titok előttünk!"
Ekként őrölt a két óráslány
zuhatag-karral, tajtékzó haraggal,
rudak repedtek, tengelyek törtek,
malomváz, malomkő széthullt ottan.
Mondá a két óriás-menyasszony:
"Eleget őröltünk Fródi királynál:
majd regélik, mit tett a két óriáslány!"

/Ford.: Weöres Sándor/