Orhan Kemal: Szülés a földeken

A végeláthatatlan gyapotföldeken tizenöt-húsz emberből álló csoportok irtották a gazt.

A hőmérséklet a napon elérte a 65 fokot. Sehol egyetlen madár a hatalmas, poros szürke égbolton, s úgy rémlett, mintha a nap is reszketne. Az izzadó munkások kapái ütemesen emelkedtek a levegőbe, s tompa ütéssel vágtak bele a kiszáradt földbe. A dal, amelyet valamennyien átvettek, hogy a kapák ütemesen vágjanak a földbe, a nap sárgás forróságában szinte úszott a levegőben.

A torony mögött kukoricát ültetnek.

Ültetnek, aratnak, s a kedvest betakarják. A kedvest, aki gránátalmát és birset küldött nékem.

Ferho Üzeyir salvárjába törölve izzadó, kérges kezét, véres szemmel nézett mellette kapáló feleségére:

- Mi bajod? - vetette oda kued nyelven.

Gülizarnak, a széles vállú, nagy csontozatú asszonynak verejtékező fényes arcán rettenetes fájdalom véste barázdák látszottak. Nem válaszolt.

Ferho Üzeyir könyökével dühösen oldalba taszította.

- Mi bajod?

Az asszony mélységes fáradtsággal nézett férjére. Szeme ijesztő mélyen süppedt az üregeibe. A kapa, melyet már nem volt ereje kézben tartani, a földre hullott. Dagadt hasát két kézre fogva leguggolt, majd térdre ereszkedett a naptól megrepedezett vörös földön.

A munkások vezetője, aki tőle távolabb nagy, fekete ernyője alatt mozdulatlanul állt, odakiáltott:

- Gülizár, jön már? No, akkor hagyd most már abba a munkát!

Az asszonyt a fájdalom görcsbe húzta, s ő ujjait emberfeletti erővel vájta bele a megrepedezett földbe. Nem akart gyönge lenni. Árnyak suhantak el szeme előtt. Hirtelen hosszú jajkiáltást hallatott. Szégyen egy vajúdó asszonynak mások előtt jajgatnia. Ferho Üzeyir káromkodva belerúgott.

A munkások vezetője kiáltott:

- Ferhoooooó!

Az asszony a földön fekve még jobban összehúzta magát: Tudja jól, hogy férje sohasem bocsátja meg, ha egy pillanatra is elhagyja magát. Két kezét a forró földre támasztotta, és próbált felkelni. Ekkor a munkások vezetője újra kiáltott:

- Gülizár, húgom, hagyd a munkát, hagyd most már!

Hirtelen megszűnt a fájdalom. De Gülizár nagyon jól tudta, hogy újra visszatér majd egyik pillantról a másikra, és nagyobb erővel! Elindult a gyapotföldtől vagy négyszáz méterre eső árok felé. Ferho Üzeyir, még mindig morogva felesége miatt, kilencéves lányát hívta, aki mezítlábasan ott állt a munkavezető mellett.

- Vedd át anyád helyét!

A kislány már várta ezt a parancsot. Felemelte a kapát, amely túlságosan nagy volt neki. A nyélen még ott sötétlett anyja kezének izzadságnyoma.

Végül is ez volt a dolog rendje. Tovább folytatták a kapálást, kórusban az éneklést, mintha mi sem történt volna.

A nap éles sugarai rávetődtek az árokra, melyet helyenként odarondított foltok tarkítottak, s zöld gyíkok futkostak a vörös földön. Gülizár mozdulatlanul állt az árokban. Hosszasan hallgatta az egész völgyet betöltő sárgás hőséget. Senki sem volt a szomszédságában. A vakító hőség, a munkások dala elnyúlt, s elveszett a végtelen messzeségben.

Akkor hozzálátott és kiürítette salvarja zsebeit. Tudta, hogy nemsokára szülni fog, ezért magánál tartott néhány apró holmit, melyekre - úgy gondolta - szüksége lehet: két, kartondarabra felcsavart pamutszálat, egy félig rozsdás zsilettpengét, rongydarabokat, sőt egy kiszáradt citromot. A gazdaságban, ahol dolgozott, a szemétládából kereste ki ezeket a holmikat. A citromot az újszülött szemébe csavarja majd...

Levetette fekete salvarját, összecsavarta, és egy nagy kő alá helyezte. A rongyokat letekergette a földre, és a citromot kettévágta. Éppen le akart guggolni, amikor úgy érezte, valaki áll mögötte. Hirtelen visszafordult, megpróbálta mezítelenségét eltakarni: egy nagy kutya állt ott. Felemelt egy követ, és feléje dobta. Az állat csak néhány lépést hátrált, de nem ment el. Orrával a levegőbe szaglászva, várt.

Gülizát félve, hosszasan nézte a kutyát. A kutya is nézte őt, de milyen sanda szemmel!...

- Sari! - szólt az asszony, ó nem szeretem a nézésedet!

Hogyan is szólhatna a lányának, aki tőle négyszáz méternyire van?

- Menj ronda állat, menj innen!

Az állat kelletlenül hátrált vagy tíz métert, ott leült, s világoskék szemét az asszonyra szegezve, várt.

Ebben a pillanatban az eddigieknél erősebb fájdalom hasított Gülizárba. Lerogyott, meztelen térdei a földhöz verődtek, s teljes hosszában elterült. Nyakán az erek ujjnyi vastagságúra dagadtak. A fájdalmak most már szünet nélkül követték egymást. Hirtelen langyos vér...Gülizár arca borzalmas fintorba torzult. Elvesztette eszméletét.

A munkavezető Ferhót hívta:

- Ferho, nézz már a feleséged után...még történhet vele valami.

Ferho dühös pillantást vetett abba az irányba, amerre a felesége elment, megrántotta a vállát, s újra munkába kezdett.

Minél többet gondolt rá, annál ingerültebb lett a feleségére. Homlokán végigcsurgott a hideg verejték, s megakadt dús szemöldöke sűrűjében.

A munkavezető újra kiáltott:

- Mondtam már, hogy menj, hiszen sohasem lehet tudni!...

Ferho Üzeyir földhöz vágta kapáját, s az árok felé indult. Majd néhány rúgással megregulázza azt a némbert...

Az árok partján megállt, lenézett. Gülizár a földön feküdt, mozdulatlanul. A rongyok között lila csecsemő mozgott, s egy nagy kutya a köldökzsinórnál fogva ráncigálta.

Ferho beugrott az árokba. A kutya véres száját nyalogatva, elsomfordált.

Ferho Üzeyir elkergette a kicsi körül dongó zöld legyeket, leemelte a gyereket befedő rongyokat: fiú volt!

Fiú!

Most már mindjárt más volt minden. Ferho az ég felé emelte fejét, cserzett bőrű arca széles mosolyba simult ki, s felkapta a véres rongyok között szinte elveszni látszó kicsikét.

- Fiam! - kiáltotta.

Majd az eszét vesztette...Négy lány után egy fiú!

Az asszony megérezte embere jelenlétét, kinyitotta a szemét, s megpróbált felemelkedni.

- Jól van - mondta neki Ferho Üzeyir -, jól van, asszony.

Fiával a karján kimászott az árokból. A melegtől megrepedezett földön futni kezdett.

- Az ott Ferho - szólt a munkavezető. - hogy szalad!

Abbahagyták a munkát. Kapájukra támaszkodva Ferho Üzeyirt nézték. Ferho odaért, fújtatva, mint egy kémény.

- Fiam - kiáltotta - fiam van!

A szennyes rongyokba csomagolt gyermeket a mellére szorította.

- Vigyázz - kiáltotta a munkavezető -, vigyázz! Ne szorítsd olyan erősen, még megfojtod...Menj a gazdaságba, és mondd meg, azt üzenem, adjanak a feleséged részére vajat és pekmezt: szüksége van rá szegénynek!

Hol maradt a fáradtság, hol a hőség?!...Ferho Üzeyir, mintha újra húszéves volna - oly könnyűnek érezte magát, mint a madár.

Gyors léptekkel a gazdaság felé sietett, amelyek fűvel befedett tetői már messziről látszottak

/Ford.: Kozolovszky Klára/