Így látom, Jézus, lábad újra mostan,
mely egy ifjúnak lába volt még hajdan,
mikor kezembe véve sírva mostam:
milyen zavartan reszketett e hajban,
mint tejfehér vad a bokorba, halkan.
Így látom tested, mit még nem szerettem,
s ez az első szerelmes éjszakánk.
Sosem feküdtünk össze még mi ketten,
s most a tömeg bámul, vigyázva ránk.
És a kezed vérembe van fürösztve -:
jaj, nem őrjöngő fogam marta össze.
Szived nyitott, akárki bemehet:
azt hittem, csak enyém e bemenet.
Most fáradt vagy, s fáradt szád nem figyel,
nem szomjúhozza jajtól ájuló szám –
Ó Jézus, Jézus, mikor múlt el órám?
Milyen csodásan pusztulunk mi el.
/Ford.: Kosztolányi Dezső/
Nincsenek megjegyzések:
Megjegyzés küldése