Kis fiú koromban nagyon féltem az
egértől és ha, kivált éjszaka, moszatolni hallottam, még aludni sem birtam.
Pedig volt ám nálunk egér, mert
faluhelyen laktunk, ahol a lakóházunk szomszédságában volt a magtár. - Az
egérkék főképpen ott tanyáztak, de bizony el-eltévedtek onnan a földszintes
épület szobáiba is.
Minden szobában volt egérfogó és ha
valamelyikben reggel észrevettük a póruljárt egérkét, volt öröm és ujjongás.
Vittük az udvarra az egérfogót, odahívtuk a macskát s aztán eléjök ráztuk az
egeret, amellyel a cirmosok valamelyike csakhamar el is bánt.
Egyszer a nagybátyám, aki szeretett
volna az egértől való félelmemről leszoktatni, azzal lepett meg, hogy szép kis
drótkalitkában két fehér egeret küldött nekem. S ime, a hófehér testü,
pirosszemü állatkákat csakugyan nem néztem azzal a rossz érzéssel, aminővel a
magtári szürke egereket. - Nagyon kedvesek voltak; az embertől nem féltek; a
kalitka drótja közé tett csemegét vígan majszolgatták s olyan barátságosan
közeledtek a hívásra, hogy lassankint teljesen hozzájok szoktam, még meg is
mertem őket simogatni.
Magam voltam az ápolójuk és mindennap
megkínáltam őket valami jóval. Kivált az aszaltszilvába rejtett dióbelet
szerették nagyon és ha azt mutattam nekik, mindjárt kijöttek a kalitkájokból,
minthogy a kalitka ajtaját is nyitva mertem hagyni néha-néha.
Volt egy pajtásom, aki annyira szerette
az én fehér egereimet, hogy mindennap eljött és hozott nekik mandulát vagy
aszaltszilvás diót.
Egyszer, amikor ez a kis pajtásom
elment tőlünk, a két fehér egérnek is nyoma veszett. Eltűntek a kalitkájukból,
amelynek az ajtaja akkor is nyitva volt. Ijedten és szomorúan gondoltam
magamban arra, hogy vajjon nem Gyurka vitte-e el a fehér egérkéket; de mondani
nem mertem. Hanem az elveszett állatkáimat megsirattam. Minthogy hiába kerestük
össze az egész lakást, nem gondolhattam jót. Hisz a hívásomra most is csak
eljöttek volna, mint máskor tették, ha szabadon mászkáltak.
Gyurka, a pajtásom, másnap megint
eljött és amikor a fehér egerekről kérdezősködött, nem állhattam meg, hogy azt
ne mondjam neki: jobban tudod te, hogy hol lehelnek, mint én.
Amikor megdöbbenését láttam,
megbántam, hogy szóltam, de már késő volt. A pajtásom elment és nem is jött
többet hozzánk. Én pedig megint csak azt hittem, bizonyosan azért maradt el,
mert rösteli amit lett.
Pár nap múlva kisöcsém azzal sietett
hozzám, hogy két egérfogóban is mozog egérke. Rosszkedvü voltam fehér egereim
miatt; bántam is én a hitvány szürke egereket, amelyektől különben már úgy sem
tartottam; hisz rég megszoktam a kalitkás fehér egereket.
A kis öcsém nem hagyott békét, hogy
vigyük az egérfogókat az udvarra, s szokás szerint tartsuk jól a házi
macskáinkat, amelyek az egérfogó láttára nyávogva jöttek utánunk. Tudták már,
mit kapnak. Az egérfogóink kis faszekrénykék voltak, amelyek jól elrejtették a
beléjük került apró állatot, úgy hogy ha az ajtaját felnyitottuk, ki kellett
belőle rázni az egeret.
Most is ezt cselekedtem, még pedig,
hogy hamarabb készen legyek vele, tehát egyszerre ráztam egyet a nyitott
szekrénykéken.
A következő pillanatban az ijedtség
kiáltásával bámultam a földre. Mind a két szekrénykéből egy-egy fehér egér
pottyant ki a nyávogó macskák elé.
- Jaj! Istenem!... rögtön felkapta
őket egy-egy vérengző macska és nekem elszörnyedve kellett látnom, hogy szép
kis egereimnek menthetetlenül végök! Az egyik macskát valahogy elcsíptem, de a
zsákmányát azért el nem eresztette, hiába kérleltem, mikor pedig erővel ki
akartam venni a szájából, jól megkarmolt. Vérző kezemet elrántottam s futni
engedtem a kegyetlen kis tigriseket, az én fehér egereim elpusztítóit.
De a fájdalmamat, amit a fehér
egerek pusztulása miatt éreztem, még növelte valami, ami ennél a veszteségnél
is sokkal rosszabbul esett.
Gyurka jutott eszembe, az én
szegény, jó pajtásom, akit azóta sem láttam, amióta elárultam neki azt a csúf
gyanumat. Már nem törődtem a fehér egerekkel, csak Gyurkával.
Futva-futottam át hozzá. Amikor
megláttam, könnyezve kérleltem:
- Bocsáss meg nekem, Gyurkám!
Kitalálta, hogy a fehér egerekről
van szó.
- Megkerültek? - kérdezte
örvendezve.
Lesütöttem a szememet, úgy
bólintottam, szótlanul. S aztán elmondtam a pajtásomnak, milyen furcsán jártam
az egerekkel. Gyurka elérzékenyedett.
- Szegénykék! Szegénykék! -
ismételte. De egyszerre kiderült az arca: - Az egereidet ugyan elvesztetted, de
a barátodat visszakaptad. - S erre megöleltük egymást.
Nincsenek megjegyzések:
Megjegyzés küldése