Hallatszik döngve egyre
a hegykaréjon túl
- amíg felhő a hegyre,
halottra hull a leple -
felhők közt jár az Úr.
A föld szorongva ébred,
a lég már meg se rezg,
elhallgat minden ének:
madár fészkébe tér meg.
A végítélet ez.
Villám cikázik. Össze
miért rándulsz, szemem?
Más szemben égő könnyre
gondolsz, harag dörögve
sújt rá, akár a menny.
Forgószél nyúl magasról
mohón a mélybe le.
Vihar majd bőgve tombol,
éket hasít a porból,
zsákmányán már jele.
Figyelj csak! Nyughatatlan
mi zúg a lombon át?
Nem büntetés, de balzsam,
a szomjas földre lassan
eső hull, enyhet ád.
/Ford.: Takács Zsuzsa/
Nincsenek megjegyzések:
Megjegyzés küldése