Gaál Mózes: A szent királyleány

 

Idegen országban szent zsolozsmaszóval fölmagasztalt magyar királyleány, hadd tűnjék föl még egyszer glóriafényes fejed, szólaljanak meg a legendák, az erény és istenfélelem, a jóság és emberszeretet dicsérő énekei...

Mintha búgna az orgona s fölcsendülne a hívők ajakán a templomi ének, aztán elhallgatna, hogy megkezdje csodatörténetét a szent királyleánynak a komolyarcú pap, kinek derekát fehér kötél övezi s ezüst szálakkal tarkált szakálla mellére símul, Pelbárt atya, a híresnevezetes ferencrendi barát.

Imhol következik, hallgassátok keresztényi türelemmel.

„Adaték Isten különös jóságából ez bínös világra II. András magyar királynak egy csodálatosan szép és szelid magzat, kinek neve lőn a szent keresztségben: Erzsébet.

Bíborban születék, bársonyba takarták, aranyos bölcsőben ringaták királyi cselédek, s nagy öröme telék benne a jámbor királynak, pedig ingyen sem tudá, minémű sorsra választotta el az Úr...

Mert fajmi titkosak az Úrnak rendelései!

Elhiteték a gyermek szívében Isten keze által a jónak magva; ez a mustármag, melyből kikelendő a legszebbik virtus: az emberszeretet.

Aranynak, ezüstnek maszlagja meg nem fogta szívét, színes cifrasága a királyi udvarnak el nem kápráztatta szemét, valameddig gyermeksorban Magyarországon volt, irígység, kevélység soha nem bántotta.

Pedig kevélységgel teljes úrasszony volt Gertrudis, az anya, haj, szomorú emlék maradott utána; áldást nem mondott rá a magyar nép ajka sok idő multán sem.

Hófehér galamb volt a királyleány szíve, epe nélkül való minden gondolatja, ártatlan szándéka.

Történék, hogy jöve szép Thüringiából sok cifra levente, atyafiságos volt Gertrudis velük, fogadta szíves indulattal, meg is mutatta nekik kincsesházát, vendégségben őket őri módon tartotta, s elküldötte velük legkisebb leányát, Erzsébetet, messze idegenbe mátkául, hadd legyen eladó kort érve Thüringi Lajosnak a hitvestársa.

Régi ígéret volt, beváltották híven.

Ez is, az is gyermek, majd felnőnek együtt, egymáshoz törődnek; míg hajlós a vessző, egymáshoz fonódik. Káprázatos fényű ruhát, arany-ezüst marhát, temérdeket, adott a hívságos asszonykirály véle mátkaajándékul, mert ne mondja senki, hogy a magyar királyleány üres kézzel került idegen országba.

Igy akarták, így lett.

Isten keze alatt van az ember mindenütt: fűszál meg nem görbül, hernyót el nem tiprunk, szikla nem reped meg, az egy napig élő állat sem pusztul el az ő híre nélkül. Jónak, nyájasnak és szelidnek maradt meg, s hajadonkort érve, szépek közt is legszebb, jók közt is legjobb volt a magyar királyleány, kiben nagy kedve telt jegybéli mátkájának, Thüringi Lajosnak.

Elszakadt, az igaz, szülőhazájából, de az ő hazája nem ez a világ volt, muló örömével, kicsiny bajaival, hívságos voltával, hanem az a jobbik, hova felesengett a lelke, a szíve gyakorta imában:

- Világ Megváltója, bűnösök ótalma, én szívem szerelme, hozzád vágyakozik én csüggeteg lelkem az öröm percében, a bánat órájában; te vagy a Szeretet és te vagy a Jóság betlehemi jászol isteni lakója, én édes Jézusom...

***

Királyleány jóságát nem értették meg az idegen országban a fizetett szolgák, hideg atyafiak, bizony hites ura sem értette őt meg, mert ember erejét meghaladó vala.

Beteglátogatni, koldust felsegíteni, hogy jutna eszébe azoknak, akiket a szerencse karja hímes vánkosokon ringatott mindétig?... Kik a földi öröm mérgét ízlelték csak, nem érthetik meg az éhezők panaszát, hideg téli fagytól dermedők reménykedésére nincsen azoknak vígasztaló szavuk.

Nézzétek... nézzétek ezt a királyleányt!

Ott hagyja a kastélyt titkon, hogy a nyomorultak kunyhóiba menjen könnyet letörülni szenvedők arcáról; az öröm napjának sugarát lopni be, hol örömtelenség a nappal s az éjjel... Az egyiknek pénzt ad, a másiknak ételt; bélpoklas homlokát ő harmatkezével végigsímogatja; koldusasszonytól a félholt gyermeket átveszi s keblén melengeti, mintha az ő édes magzata lenne az.

Ime földre szállott a Jóság angyala; szárnya lebbenését földi ember ingyen sem hallja meg, szavát sem veheti, de ahová betér, onnan szégyenkezve sompolyog ki a bú fátyolos alakja, fényességgel telik meg a kisded hajlék, s az áldó szavakat, ha még oly gyöngék is, meghallja valaki odafenn az égben...

***

Inség pusztít, a legrettenetesebb minden inség között: éhhalál.

Szedi áldozatát könyörtelen módon, de a kastély népe ügyet sem vet erre. Nekik van mit enniök, mással nem törődnek.

Csak Erzsébetnek fáj a szíve erősen. Ennek a jó szívnek vajjon ki mérhetné meg a szomoruságát?

Menne segíteni, od’adná mindenét, utolsó falatját osztaná ki a halállal küzködők között, de nem szabad. Megtiltották neki, kémkednek reája, hogy nyomban besúgják a grófnak:

- Ime, újra járja hitvestársad a szegények útját; nyavalyát csempész be az inségeseknek büzhödt viskójából.

És a királyleány szíve föl-földobog:

- Üdvözítőm, hiszen te tanítottál az emberszeretetre. Bölcsek legbölcsebbje bekötött szemű gyermek tehozzád képest, vaktában cselekszi badar elmével, amit tesz.

Összekuporgatja az ételmaradékot, s mikor nem láthatják, indul vele emberszerető útjára, hogy az éhhaláltól legalább egy ártatlan gyermeket megmentsen. Kötényébe rejtve azt, megy ki a várkastély ajtaján.

Hideg van künn, még a tél javában áll, lábai alatt a hó csikorog s arcát metszi a szél.

Elébe lép a férje, aki lesett rája:

- Hová mégy?

- Eressz tovább, férjem, a Jézus nevében!

- Mit viszel? Mutasd meg!

Ó, csodák csodája!

Ételmaradék helyett rózsák illatoznak, harmatos szép rózsák a jámbor úriasszony kötényében.

- Bocsáss meg, vétkeztem,... eredj tovább utadon, Isten választottja... Menj a szegényeknek megvígasztalására s jaj annak, ki rólad gonosz rágalmakat ejt.

Hitnek szép virága, be megtelik égi illatoddal a kételkedő szív, légy áldott!... légy áldott!...

****

És azóta járták a grófi palotát a koldusok. Alamizsnát esdő szavukat fölfogta valaki, üres kézzel el nem bocsátotta.

Történék pedig egy napon, hogy eljött kenyeret koldulni egy szegény nyavalyás, fekélyes sebekkel teljes ember... sírva járult Erzsébet elé, nem is panaszolva sok szóval az ő baját... csak odaroskadt a palotaküszöbre.

Erzsébetnek szíve megesett rajta és fölsegélte a nyavalyást, beléfektette patyolat ágyába, mert embernek nézte s kínját megértette.

Nosza a besúgók szaladnak a grófhoz:

- Bizony, gróf úr, rosszul teszed, hogy ellágyultál minap, lásd a magyar királylány, a te hitvestársad, gonoszat rejteget  asszonyházában, siess íziben, és te szemeddel lássad!

Siet a gróf, siet asszonya házába, szelid arcán kigyúl a haragnak lángja:

- Kit rejtegetsz asszony?

- Jámbor uram, senkit!

És olyan ártatlan Erzsébetnek arca.

Széthúzza a gróf az ágy selyem kárpitját és – az Üdvözítőt látja ott, töviskoszorúval megvérzett a feje és a szenvedések szenvedése arcán...

A gróf térdre roskad és elkezd zokogni.

Erzsébet fejét mintha dicsfény koszorúzná.

***

Olvasták úgy-e régi krónikákban, hogy a koronáját vesztett király messze elbujdosott komor rengetegbe, s átkozta az Istent, miért hagyta őt el?... Erdők vadja lett a cimborája s gazdag lakomák helyett csak gyökér táplálta, s fanyar gyümölcse a vadalmának, vadkörtének, kökénybokornak, csipkerózsának. ... Hallottátok úgy-e?...

Még cudarabb sors várt a magyar királylányra, mikor férje elment a Szentföldre harcolni Krisztus sírjáért vad pogányok ellen. Elment s vissza nem jött.

Erzsébetet akkor elűzték hazulról, árva gyermekei ruhájába fogóztak, s apjuk hajlékábul szegényebben az útszéli koldusnál mentek... mendegéltek faluról falura, városról városra.

Ha ezt tudta volna a büszke Gertrudis..!

Thüringia grófi asszonya koldus lett, szegényebb a legszegényebbnél. A világ azt hitte, de ő másképpen vallotta. Megtanult dolgozni, sárkunyhóban lakva, szőrruhát öltve a királyi termetre, szorgalmas két keze tűt forgatott és orsót, dolgozott magáért, másokért, s megosztá sanyarú falatját a még szegényebbekkel.

Mert aki dolgozni tud, az nem szegény és nem szánalomraméltó.

Ha leteríté szomorú fátyolát az este a sürgő-mozgó világra, s Erzsébetnek kiesett kezéből a kenyérkereső tű – letérdelt a kunyhó vert földből taposott padlójára és így imádkozott:

- Üdvözítő Jézus, légy ezerszer áldott, mert szegénnyé tettél, s közelebb juttattál magadhoz, Úr Jézus, árvák és özvegyek vígasztalója!...

És az a sárkunyhó fölért palotákkal, mert belé költözött az Úrnak malasztja, az áldások áldása: a megelégedés!

***

Hol a betegnek sóhajtása fölszáll s vívódik a test a halállal: egy kórházban tölté utolsó éveit a testi irgalmasság legszebb munkájával: ápolta a sínylődőket.

Az emberi jóság egész teljessége kellett ehhez. Örvendeni könnyű az örvendezővel, de a haldoklónak végső pillanatát megkönnyíteni vajmi nehéz munka.

Nehéz talán nekünk, gyarlóság rabjainak, neki gyönyör volt az...

Keze érintése megszüntette az életemésztő belső forróságot, szeme pillantása áldássá változtatta a halállal vívódók nehéz átkát, szava megtérítette az istentagadót.

Nem az embereket, hanem az Isten-embert szolgálta édes alázattal.

Hivták: jöjjön haza, királyi fény várja Endre országában, s annyi esztendőnek keserűségeért megvígasztalódik. Sírva rimánkodtak a követségbe jött fényes magyar urak, ékes szavakkal festették a kívánatos földi boldogságot, ami még reá vár – de ő nem ment haza.

Haza?... Hol volt a hazája? Ez a siralomvölgy talán, melyben hívságos zarándoklás a rövid földi élet?...

Oda tért meg ifjan az örök hazába, hol a koldus és király, a szegény és gazdag, a  szolga és az úr mind, de mind egyformák.

Az Úr magához szólította szolgálóleányát.

***

Illat, csoda-édes illat áradott kit estéből napokig, hetekig... Bénák meggyógyultak, vakoknak visszatért látásuk, kik odazarándokoltak hült teteméhez a megdicsőültnek. Ezren meg ezren kísérték koporsóját Marburgba, s lőn a sírja szent zarándoklóhely századokon által.

Emlékezete lőn a hitnek forrása, amely ki nem apadt, hanem buzgott, buzgott századokon által s buzog mind maiglan.

Amit meg nem adott királyok hatalma, dúsgazdagok kincse, amit a világnak sokra tartott minden dicsősége nem ad meg az embernek: milliók hálája, milliók imája dicsőíti ma a marburgi szentet, a magyar királylányt.

Ki nehéz keresztjét kínnal hordja – imhol a szent példa: buzduljon föl rajta, s értse az Isten-embernek legfenségesebb parancsát:

Szeresd felebarátodat mint tenmagadat!

Amen!”