Heinrich Heine: A kevlaari búcsú

1

Ablaknál volt az anyja,
az ágyban a beteg:
"Kelj fel, fiam, fiacskám,
nézd, itt a körmenet."

"Beteg vagyok, anyácskám,
úgy fáj egy bús titok:
látom halott arámat,
a halott Margitot." -

"Kelj fel, Kevlaarba menjünk,
itt a rózsafüzér:
az Isten anyja oly jó,
kiálts a Szent Szüzér."

Lobognak már a zászlók
és a tömeg dalol:
így indul a Rajna mentén
a menet Köln alól.

Megy az anya fiával,
zeng a bús ária,
és ők is énekelnek:
"Üdvözlégy, Mária."

2

Vasárnapló ruhában
a kevlaari szobor:
a betegek seregje
hozzá zarándokol.

A nyavalyások útja
a Szent Szűzhöz vezet,
s áldoznak néki buzgón
viasz-lábat, -kezet.

S aki viasz-kezet hoz,
a keze újra szép:

s aki viaszlábat hoz,
a lába újra ép.

Sok mankón jött búcsúra,
s most táncol egyedül,
s kinek fájt a tíz ujja,
most vígan hegedül.

Az anya a viaszból
egy szivet kanyarint:
"Vidd a Szűznek s a bú-baj
elmúlik nyomban mind."

A fiú kézbe vette,
ment a szobor elé,
könny buggyant a szeméből
és őt így kérlelé:

"Úr szolgálóleánya
és védő asszonyom,
királynő, tiszta harmat,
néked panaszkodom!

Anyámmal Kölnbe laktam,
mit egy világ csodál,
hiszen tudod, hogy ottan
mily sok-sok templom áll.

Mellettünk lakott Margit,
ki már halott, igen -
viasz-szivet hozok most,
gyógyítsd meg a szivem.

Adj írt beteg szivemre,
s fogom dalolni ma
és holnap és örökké:
"Üdvözlégy, Mária!"

3

Szobájukban alusznak
az anya s a fia:
ekkor halkan besurran
hozzájuk Mária.

És a betegre hajlik,
kezét a vánkoson
lassan szivére nyomja,
mosolyog, eloson.

Az anya látja mindezt
álomban, borun át,
és ocsudik ijedten,
künn nyínak a kutyák.

És ott a fia, holtan,
oly hosszú és merő:
halvány arcán sugárzik
a hajnali verő.

Az anya térdre roskadt,
ajkán zeng az ima,
s dalol, dalol szelíden:
"Üdvözlégy, Mária!"

/Ford.: Kosztolányi Dezső/