Azt kérdem én tőletek, gyermekeim,
láttatok-e már kéményseprőt?
Persze, hogy láttatok, sőt
bizonyosan meg is ijedtetek tőle, mikor még nagyon kicsinyek voltatok. Mert
fekete, mint egy szerecsen, hosszú létrával jár, mint a Mikulás és úgy kopog a
papucsa, mintha a kezével verné össze.
Hát pékinast láttatok-e? Ez meg
csupa fehér; fehér a ruhája, fehér a keze, fehér a képe, fehér még a haja is,
pedig egy cseppet se öreg. Olyan fiatal, hogy a bajuszának még tán a helye
sincs meg az orra alatt.
Most már azt kérdem tőletek, hogy
egymás mellett láttátok-e a pékinast és a kéményseprőt? Amint az egyik éppen
kimászik a kéményből, melyből kisöpörte a kormot, másik pedig éppen jön a
pékműhelyből, ahol nyakig ülve a lisztben, sodorta a tésztát, melyből készül a
ropogós kifli és a szép puha kenyér.
No, ugy-e, nem láttatok? Hát én
láttam. El akarom nektek mondani, hogyan jártam velük.
A kéményseprő éppen nálam
tisztította a kéményt, mikor a pékinas hozta a friss süteményt.
Ahogy meglátták egymást, olyan képet
vágtak, mint mikor a kutya és a macska találkoznak.
Ez a két állat, tudjátok jól, nem
nagy barátságban él. A macska irigyli a kutyától az ugatást és erőt, a kutya
pedig haragszik a macskára, amiért olyan jól karmol és szépen dorombol s ezzel
megnyeri a gazdája szeretetét.
Ilyen haraggal nézett egymásra a fehér
és a fekete.
A fehér gyerek azt hitte a fekete
legényről, hogy neki ellensége; a fekete legény pedig úgy nézett a fehér
gyerekre, mintha ez csúfolódni akarna vele.
Mikor látták, hogy egyik se harap
bele a másikba, elkezdtek beszélgetni.
- Gyere ide, majd megsímogatlak, -
szólt a kéményseprő.
- Előbb mossa meg a kezét, - felelt
a pékinas.
- Az én kezemet? Nem piszkos az,
csak fekete.
- Éppen azért piszkos, mert fekete.
- Ez a legszebb szín, - felelt újra
a kéményseprő, - az a piszkos, aki fehér. Azért nem is símogatlak meg, mert
befehéríted a szép tiszta kezemet.
De a pékinas nem hagyta magát s így
felelt a füstfaragónak:
- Minden, ami szép, az fehér.
Fehéret virágoznak tavasszal a fák, fehér a hó, fehérbe öltözködik ünnepnapon a
kis lány. Mondjak-e még többet? Fehér a liszt, az Isten áldása, amelyből élünk.
Mi kell még egyéb?
A füstfaragó megcsóválta a kormos
fejét és gondolkozott. Ez a kis pékinas jól megfelelt neki. Azután jutott neki
valami az eszébe és így szólt:
- De mit ér a fehér, ha nincs
mellette fekete? A fehéret észre se vennék, ha nem volna meg az ellentétes
színe, a fekete. A sok fehér ártalmas; a hó vakítja és rontja a szemet, azért
az emberek fekete pápaszemet tesznek föl, hogy feketének lássák. Azután fekete
az éjjel is, mely olyan szép csillagokat mutat; hisz ha az éjjel nem volna
fekete, akkor azt se tudnák a gyerekek, hogy mikor feküdjenek le aludni és
mikor menjenek iskolába. Aztán milyen szép, akinek fekete haja meg fekete szeme
van. Ugy-e, öcsém, ez a szín se utolsó, amelyet én viselek?
S a kéményseprő büszkén ütött a
kormos mellére. Most már a pékinason volt a sor gondolkozni. Meg is tette s
aztán így felelt:
- Hát, hogy lehet az, hogy engem
szeretnek, magát meg nem szeretik? Ha én odaállok az iskola elé és elkiáltom:
Vegyenek perecet! - minden gyerek odafut hozzám. Ha pedig azt kiáltják, hogy:
Jön a kéményseprő! - akkor minden gyerek elszalad és elbujik.
- Ismerek én sok bátor fiút, aki
bizony nem szalad el a kéményseprő elől, mert tudja, hogy az nem esz meg senkit
és még sohase harapta le az orrát senkinek. Aki elszalad, az csak olyan
anyámasszony katonája. Különben, ha én perecet árulnék, én hozzám is
odaszaladnának a fiúk, de tudják, hogy én nálam nincs semmi ennivaló.
- No már mégis csak piszkos
mesterség, - feleli a makacs pékinas, aki elhatározta, hogy ez egyszer nem
enged a feketének, - hát nem hallotta az imént, hogy a szakácsné mennyire
panaszkodott, amiért a konyhában mindent össze-vissza kormozott?
Ezalatt a pékinas nekidőlt az én újdonatúj
fekete ruhámnak, mely ki volt akasztva a folyosó karfájára. Egyszeribe lisztes
lett az egész öltözet.
Ekkor kiléptem a folyosóra s én is
megszólítottam:
- Hallod-e, fiam, pékinas, miért
piszkítottad össze az ünneplő ruhámat?
A kis pék nagyon megzavarodott.
- No, ugy-e, a te mesterséged
piszkos, nem az enyém? - kiáltott nagy örömmel a kéményseprő.
- Kérem szépen, - szólt erre a pék,
- tessék megmondani, hogy melyik mesterség tisztább és melyik szín piszkosabb?
Nem tudunk megegyezni.
- Ide hallgassatok, fiaim! - mondám
nekik komolyan, - minden becsületes mesterség tiszta és aki a maga
mesterségének színét viseli, az piszkosnak nem mondható. Fiam, pék, te, amíg
lisztes vagy, tiszta vagy; öcsém, füstfaragó, te, amíg kormos vagy, szintén
tiszta vagy; de amint a kéményseprő fehér vagy a pék fekete, abban a percben
mind a kettő piszkos. Megértettétek?
- Igenis, meg.
- Hát mit mondtam?
- Azt, hogy egyikünk se vethet a
másiknak a szemére semmit.
- Jól van. Most pedig nesztek
egy-egy hatos és csókoljátok meg egymást.
A kormos legény és a lisztes gyerek
összecsókolóztak. Mikor elmentek, a péknek jobb arcán volt egy nagy fekete
folt, a füstfaragónak pedig a bal orcáján egy nagy fehér folt.
Ezt hagyták egymásnak emlékül; a
kéményseprő hazavitt egy kis lisztet, a pék hazavitt egy kis kormot.
Nincsenek megjegyzések:
Megjegyzés küldése