Heinrich Heine: Vak szakadékom éjjelében

Vad szakadékom éjjelében
villámfény volt a leveled:
vakítóan mutatta meg,
mily roncs vagyok, mily szerencsétlen.

Még te is sajnálsz, akinek
elevenen semmise voltam,
ki néma kép volt a vadonomban,
márványszép és márványhideg.

Ó Istenem, mily rémitő!
Még ő is megszólal, s a könnyek
az ő szeméből is ömölnek,
sorsomtól meglágyul a kő!

Ez rendített meg annyira!
Szánj meg te is a végveszélyben,
Ó, add, Uram, hogy véget érjen
e borzalmas tragédia.

/Ford.: Eörsi István/