- Mindjárt megered az eső – mondta az
öregasszony. – Húzd fel a csuklyádat.
Kézen fogta a kislányt. Előttük a
hullámos szántóföld peremén a ház teteje fénylett, és három fa fúródott az
égbe. Ez volt az első tavaszi nap, a hegyekből hűvös, tiszta szél fújt, és a
mezőkön árnyékok kergetőztek. Felértek a ház mögötti kis útra, az öregasszony
megállt pihenni egyet. A kislány elrévedt, messze, a tenger felé, hosszú sárga
haját emelgette a szél. Nedves fuvallat rázta meg a fákat, a napsütésben
esőcseppek villantak fel. Kövekre víz csorgott valahol a közelben, és hirtelen
elfüttyentette magát egy rigó.
- Tanti – szólalt meg a kislány. – Mért vannak
évszakok?
Az öregasszony rökönyödve nézett rá.
- Hogy lehet ilyet kérdezni?
A konyhában morgott a kályha, a szél
visszafújta a füstöt a kéményből. Az öregasszony, miközben kikászálódott
csuklyás kabátjából, magában beszélt. Odaadta a kislánynak a kabátot, hogy
akassza fel az ajtó mögé, majd végigbicegett a konyhán, és leült a karosszékbe.
A kislány az ablakhoz ment, és kinézett a földekre. A szél hangja nyugtalanná,
maga sem tudta, miért, izgatottá tette, szeretett volna kimenni újra és
eszeveszetten száguldani a füvön. A háta mögül megszólalt az öregasszony: - Már
megint mit forgatsz a fejedben?
- Semmit. Csak nézek ki az ablakon.
Visszament a nagynénjéhez, és leült
melléje a szék karfájára.
- A papa mikor jön, tanti?
Az öregasszony nem felelt: fekete
ruhájának zsebében matatott.
- Hol a cukrom? – motyogta. – Pedig ide
tettem, emlékszem.
A kislány a tálalóhoz ment és odavitt
neki egy zacskó piszkos, ragadós mentolcukrot.
- Jól van, jó kislány vagy – mondta az
öregasszony.
Szopogatta a cukorkát, közben pedig
bólogatott, és tompán meredt ölbe tett kezére. Nemsokára felnézett a kislányra,
elmosolyodott, és gyengéden meghúzogatta a haját.
- Elegáns ember ám – mondta.
- Jó, de mikor jön már?
- Legyen már nyugtod – szólt rá az
öregasszony türelmetlenül -, tán uzsonna után.
A kislány felállt, ujjait tördelve
visszaténfergett az ablakhoz. Száját durcásan összeszorította, úgy szűrte a
foga közül:
- Nem várom többet. Azt hiszem, nem is fog
jönni. El is felejtett már.
Az öregasszony összecsapta a kezét.
- Elhallgass. Még hogy elfelejtett, mit
gondolsz, hogy felejtett volna el, a tulajdon apád. Szégyellhetnéd magad, olyan
nyűgös vagy, mint egy pólyás.
A kislány visszaszaladt hozzá, leült a
földre a karosszéke mellé. Benyálazta az ujját, úgy dörzsölgette a vart a
térdén lévő karcolásról. Azt mondta:
- Beszél még róla, tanti.
- Szóval, nagyon magas, egyenesen tartja
magát, és így tesz, ni! – Kihúzta a vállát és a fejét hetykén, gőgösen
hátrabillentette. Majd egyszerre vihogva elnevette magát, s előre-hátra
hintázott a széken. Megtámaszkodva a kislányhoz hajolt, és felborzolta fején a
hajat.
- Mint a mesebeli királyfi, bizony –
kiáltotta, és úgy nevetett, hogy egészen összezárult a szeme rése. – Mint egy
királyfi.
- Igazán, tanti? – kérdezte a kislány
félénken elmosolyodva, szemét az öregasszony arcára függesztve. – Tetszem-e
majd neki, ha jön? Mit fog mondani? Elvisz-e magával?
Az öregasszony az égnek emelte kezét.
- Ennyi kérdést egyszerre. Várd ki, majd
megtudod idejében. Eridj, fésülködj meg szépen, és szedd rendbe a ruhádat, mert
még azt mondja, hogy olyan vagy, mint egy cigánygyerek.
A kislány sóhajtva felállt, kiment a
félhomályos folyosóra, amely a ház elülső részébe vezetett. Az ebédlő
csordultig volt nedves, sárga napfénnyel, mely az asztalra, a falakra ömlött.
Feltérdelt a díványra és az ablakpárkányra könyökölt. A szél egyhangúan rázta
az ablaküveget. Odakinn a napfény kápráztatón visszaverődött az útról. Sokáig
térdelt ott, miközben a mezőn árnyékok rohantak feléje az ablakig. Már-már
lecsukódott a szempillája, de egyszerre csak felemelte a fejét, és az arcát az
ablaküveghez szorította. Az úton közeledett valaki, kerékpáron, elmosódó
körvonalú fekete árnyalak közeledett a ragyogó aszfalton. Kiment az előszobába,
onnan a kertbe, a szél vadul az arcába vágott, szúrta az arcát, és kibontotta
hosszú hajfürtjeit. A kertkapu előtt megállt, kezével beárnyékolta a szemét. Az
utas visszafelé kerekezett, kecses ívben átfordult a túloldalról és megállt.
- No csak, no csak. Mi újság mifelénk?
Fejét oldalvást hajtva pillantott a
kislányra, ajakbiggyesztve leszállt kerékpárjáról, és elsimította nadrágja
ráncait. Aprócska ember volt, még a kislánynál is alacsonyabb, nagy,
négyszögletes feje volt, vaskos keze. A haja pomádés és gondosan elválasztva,
szemöldöke is ugyanolyan fekete és csillogó, mint a haja. Négy gomb volt a
zakóján, mind a négy jól fölvarrva, de a nyakában vidám, piros selyemsál
virított. Azt mondta:
- Zöldharkály a nevem.
A kislány tátott szájjal bámulta. Ő
figyelte, és várta a válaszát, és mivel nem jött válasz, vállat vonva hátat
fordított. A kislány gyorsan azt kérdezte:
- Ez a vezetékneved?
Ő visszanézett rá, s szemöldökét felhúzva
így szólt:
- Ez az egy nevem van.
- Nahát!
A férfi zakója zsebébe csúsztatta két
kezét, hogy hüvelykujja kívül maradt, és egyszer-kétszer könnyedén megfordult a
kapu előtt.
- Itt laksz? – kérdezte félvállról, fejével
a ház felé intve.
- Itt – mondta a kislány. – Ez a mi házunk.
A férfi felnézett a borostyánnal benőtt
falakra, az ablakokra, melyeknek üvege fénylett az alkonyuló napban.
- Én is ilyen házban laktam, mielőtt
világgá mentem volna – mondta. – Csak persze sokkal nagyobban. Régen volt.
- Errefelé volt?
- Micsoda?
- Errefelé laktál valahol?
Szánakozva nézett rá.
- Á. Nem is ebben az országban.
Hogy azt hitték róla, hogy ő is
idevalósi, attól úgy látszott, komolyan megsértődik. Hallgatott, majd perdült
egyet, és így szólt:
- Tudok jósolni.
- Igazán?
Lehuny szemmel, büszkén rábólintott.
- Bizony. Jósoljak neked?
A kislány elébelökte a tenyerét.
Ravaszkás vigyorral fogta meg az ujjait, kis vörös nyelvének hegye kiszaladt,
és a szája sarkát kereste. Majd letörülte arcáról a vigyort, s nagy komolyan
hajolt a kéz fölé. Egy pillanat, hátralépett, s bizonytalan, gyanakvó szemmel
vizsgálgatta az eget.
- Szóval? – kérdezte a kislány.
A férfi karba fonta a kezét, és ujjával
megtámasztva az állát, töprengésbe merült.
- Hát, nehéz kéz – mondta. – Ingyen is megmondom
neked. Vársz valakit.
A kislány felnevetett.
- Igaz, igazad van. Ma jön a papám
látogatóba. Honnét tudtad?
Úgy tetszett, erre meghökken egy kicsit,
de hamar úrrá lett magán, és így szólt:
- Régóta nem láttad.
- Sose láttam. Elment, amikor megszülettem,
mert anyám meghalt.
- Igen – szólt amaz bölcs képpel -, igen.
Háta mögött összeütötte a tenyerét, és
körbesétált a kislány körül, jobbra-balra ringva karikalábain. Végül megállt,
és megrázta a fejét.
- Nem – sóhajtotta -, nem látok többet.
Bárcsak nálam lenne a kártyám.
A földet nézte, és alsó ajkát hüvelyk- és
mutatóujja közé fogva rántott rajta egyet. A kislány várt, majd csalódottan
kérdezte:
- Befejezted?
- Be. Megmondtam, hogy nehéz kéz. Mit
akarsz még.
- Hát bűvészmutatványt tudsz-e?
- Hogyne tudnék, az a foglalkozásom.
- Akkor mutass egy trükköt.
- Én nem mutatok trükköket – mondta huncutul.
– Nekem káprázatos mutatványaim vannak.
- Jó, akkor hadd lássam azt a káprázatos
mutatványt. Csak lássam már.
- Türelem – mondta. – Bírd ki még egy
kicsit.
Karba tett kéz, mutatóujjával
megtámasztott áll, újra felvette ugyanazt a pózt, majd azt mondta:
- Ide nézz – és kifordította a tenyerét,
úgy, hogy jól láthassa. – Semmi, igaz-e? Várj csak.
A kislány mohón figyelte. Két nagy
tenyerét ökölbe hajtotta, és erősen összeszorítva eléje tartotta. Még mindig
hallgatott, összpontosította figyelmét, majd hirtelen újra kinyitotta öklét.
Mindkét tenyerének árkában egy-egy kis fehér tárgy hevert. A kislány közelebb
lépett, hogy jobban megnézze, és így kiáltott:
- Szemek. Nini, szemek!
Kinyújtotta a kezét, hogy megérintse, de
amaz gyorsan visszacsukta ujjait.
- Jaj, hadd lássam még egyszer –
könyörgött. – Igazán. Hadd fogjam meg.
Megrázta a fejét.
- Tilos.
- Kérem szépen.
A férfi élvezettel vigyorgott, és zsebébe
süllyesztette nagy ökleit. Nyelve hegye megint kibukkant.
- Nem – mondta halkan.
- Nem is érdekel, tartsd meg magadnak, azt
hiszed, törődöm vele? Fogadok, hogy a ruhád ujjából szedted őket elő, különben
sem igaziak.
Elfordult tőle, és belerúgott a bicikli
hátsó kerekébe. Amaz eltolta előle a gépet, és dühösen bámult vissza rá.
- Vigyázz magadra – fenyegetőzött.
Még egyszer rápillantott, sötéten, majd
hozzáértő kis szökkenéssel a nyeregben termett, s máris lefele kerekezett a
dombról. A kislány nézte, ahogy távolodik, az ajkát harapdálta, de aztán
utánaeredt, kiáltozva:
- Várj meg! Várj meg!
Megállt, s fél lábával lelépve a
kerékpárról, visszanézett rá. A kislány lihegve érte utol, és így szólt:
- Légy szíves, ne haragudj, hogy belerúgtam
a biciklidbe.
A férfi egy szót sem szólt, a kislány
pedig lesütötte a szemét, és a kormány gumifogantyújához értette a kezét.
- Egy kicsit – kérdezte akadozva -, vinnél
egy kicsit?
Azon gondolkozott egy keveset, majd
ravasz kis vigyor terjedt szét az arcán.
- Jól van – mondta -, és kuncogott magában.
A kislány felhúzózkodott a keresztrúdra,
és ráült, aztán már gurultak is a dombon lefelé. A kislány idegesen
visszanézett rá a válla fölött, ő rákacsintott.
Sebesen mentek, a sövények két oldalt
csak úgy röpültek visszafele, a gumiról sáros víz csapódott fel a lábukra. A
kislány felnézett az égre, a kavargó felhőkre, a vad szél lobogtatta a haját.
Hajhó – kiáltotta a férfi, és egyetlen
becses pillanatra egy cirkusztársaság ugrált körülöttük színekkel, zenével. A
kislány visongott nevettében, lerángatta a vörös sálat a férfi nyakából, és
meglengette a szélben. Csak le, le, egyre gyorsabban, míg csak a domb alján
imbolyogni nem kezdett az első kerék, és mikor amaz megpróbált fékezni, a
bicikli elfordult, elragadta őket keresztbe az úton, bele az árokba.
A kislány mosolyogva feküdt a hasán,
arcát a sűrű, nedves fűbe temetve. Egy kéz rántott egyet a karján, de ő
lerázta, és visszalapult a földre. Most nagy nyugalom volt, valahol a feje
fölött madár énekelt.
- Te kislány, hallod. Nem lett-e bajod? Hé!
Átfordult a hátára, felnézett rá, ujjait
az ajkára téve. Mosolygott, és a fejét rázta.
- Nincs semmi bajom.
Amaz lesöpörgette zakójáról a füvet és a
sárfoltokat, s közben gondterhelten nézegetett körbe. Majd a cipőjét törölte a
zsebkendőjével. A kislány felült, elvette tőle a zsebkendőt, és tovább
dörzsölte vele a nedves bőrt. Amaz csípőre tette a kezét, úgy nézte.
- Megvan – mondta a kislány, és visszaadta
a zsebkendőt.
A férfi kézen fogta és felsegítette.
Kapkodva felállította, és kitolta kerékpárját az árokból, zakója ujjával
letörülte a nyergét. Lábával már a pedálon megállt, és visszafordult, hogy a
kislányt lássa. Összekulcsolt kézzel állt ott, hajában levelek, fűszálak
voltak, arcán hosszú sárcsík. A férfi a zsebébe süllyesztette az egyik kezét.
- Tessék.
A kislány átvette tőle a kis üveggömböt,
és szemügyre vette. Az egyik oldalára két sötét kör volt festve, szem
pupillája, szivárványhártya.
- Köszönöm.
Amaz elvigyorodott, úgy hogy kilátszottak
sárga fogai, és azt mondta:
- Nem voltak igaziak.
- Na és?
Ekkor a másik újból körülpillantott, és
suttogva hadarta:
- Te, ugye nem árulod el, hogy találkoztál
velem? Úgy értem, nem mondod meg, hogy vittelek biciklin. Bajba kerülhetnék.
A kislány megrázta a fejét, amaz pedig
rákacsintott.
Nézte, amint távolodik az úton. Nem
nézett vissza, s hamarosan eltűnt egy kanyarban. A kislány megfordult, és
lassan elindult a dombon fölfele. A hegyek mögött már lebukott a nap, és a
felhők, mint ütés helyére a vér, egy helyre tolultak.
A tanti a kapualjban állt, és mikor
meglátta a kislányt közeledni, elkiáltotta magát:
- No tessék. Gyere csak ide. Hol
tekeregtél, milyen a ruhád, az arcod? Mindjárt megpofozlak.
Megfogta a vállánál, és jól megrázta.
- Sétálni voltam – mondta a kislány
konokul.
- Sétálni, az ám.
Átment vele az előszobán, a konyhába. Míg
a kislány a kezét sikálta a mosogatókagylónál, az öregasszony tett-vett rajta,
kisimította a ruháját, szedegette a leveleket a hajából.
- Mit csináltál, végighempergőztél a mezőn.
Egy pólyással se lenne ennyi baj. Szép leszel, ha meglát a papád, mondhatom.
A kislány visszafordult a
mosogatókagylótól, és tágra nyílt szemmel meredt az öregasszonyra.
- Itt van? – kérdezte, és az ajka remegett.
- Igen, gyermekem, itt van. Szedd rendbe
magad, aztán bemegyünk hozzá.
A kislány lassan megtörölte a kezét, és
közben tűnődve nézett maga elé. Végül így szólt:
- Nem akarok találkozni vele.
- Mit beszélsz? Siess már!
- A közelébe se megyek.
- Még az a kis eszed is elment, ami volt.
Eljött idáig Londonból, csak azért, hogy lásson.
- Nem érdekel.
Az öregasszony összeszorított szájjal
előrelépett, és megragadta a kislány haját.
- Úgy cibállak be, ha nem jössz magadtól.
Tessék abbahagyni ezt a bolondságot, te kis boszorkány. Egykettő.
Győzködve kihúzta a kislányt az átjáróba,
onnét is ki, végig az előszobán.
- Ne, tanti, nem akarom látni. Ne, tanti,
fáj!
Az öregasszony belökte az ebédlőajtót.
Odabenn a magas, szürke hajú férfi az asztalnál ült, hosszú ujjai közt a
kalapja karimáját gyűrögetve.
- Ne, tanti, fáj a hajam!
A kislány megkapaszkodott az
ajtókeretben, könny csorgott az arcán, míg az öregasszony szédülten rángatta a
haját. A szürke hajú ember bizonytalanul felállt, és felhúzott szemöldökkel
bámult ki rájuk. Amint a kislány meglátta, iszonyatosat sikoltott, és kezét
felemelve, elhajított valamit, valami fehér süvített el a férfi mellett, és
tört üveg csörömpölt. A férfi megszólalt, de szavai elvesztek a kislány sikoltozásában.
- Ne, tanti, engedj el, nem akarom látni,
hiába bántasz, nem akarom, engedj el, ne bánts…
/Ford.: Kászonyi Ágota/
Nincsenek megjegyzések:
Megjegyzés küldése