Szivében ködgomoly,
felhőző gondolat:
ajkán a szép mosoly
kinek szól, mért fakad?
Mint árnyék, elgyötört,
némán a kertben ül,
tekintete a zöld
palánkon átrepül.
Csak vár magányosan,
s nem tudja, hogy kire,
s nem tudja, mért olyan
szomoru a szive.
Vörösre vált az ég,
tegnap, hogy este lett,
s a kórházkert fölé
szőtt nagy szemfödelet.
Az éjben maga volt,
ábrándos liliom,
az ablakban dudolt,
s rács volt az ablakon.
Nem dal volt az: komor
vér vagy könny, szertelen.
Mint testében a kór,
s mint tikkadt szerelem.
/Ford.: Székely Magda/
Nincsenek megjegyzések:
Megjegyzés küldése