Felmentek én mindenkit, mindenért.
Nyugodt vagyok. Neked is megbocsátok.
Nem kellenek a magyarázkodások –
ugyan! Magadat miért védenéd?
Felmentelek, te vak-süket vadon,
amiért – hangyát – nem is látsz meg engem.
S te, szerelem, örök felmenthetetlen,
a felmentést neked is megadom.
Neked is, fiam, aki a mellemen
hajoltál rég az élő tej-folyókra.
Ne mentegetőzz majd, ha jön az óra,
és vár egy nő, egy vétkes-bűntelen.
Felmentlek, élet. Adtál eleget,
ha elvettél is mindent nemsokára.
Adtad a dalt: „Haj, berkenye virága!...”
tavaszokat, ünnepreggeleket.
Bár úgy adtál, hogy semmi sem maradt,
nem háborgok, hogy mindent visszakértél.
Szép volt az ősz, a tündöklő, fehér tél.
Köszönöm az első porzó havat.
Elvettem, ami csak szívembe fért.
Amit nem tudtam magamba ölelni –
azért egyedül nekem kell felelni,
nekem nem jár feloldozás azért.
Ha már nem lehet kapni, adni sem:
a jóság legyen mérték a világon,
az mentsen, oldozzon és bíráljon.
Csak magamat nehéz felmentenem…
/Ford.: Rab Zsuzsa/
Nincsenek megjegyzések:
Megjegyzés küldése