A nyári tarló
szántás lett őszre,
s most a magas hó
szépen betetőzte.
Most a hulló hó
gyűlik egyre nőve,
már csak a kóró
látszik ki belőle,
meg én, ki a hulló
pihékre dőlve
lépek, s érzem, úgy jó
hogy e terítőre
ahogy a sok hernyó
frissiben megszőtte,
lábom lép – hasonló
soha még előtte.
S figyelni is oly jó
pár lépést előre,
a hóból kibomló
fára s messzebb tőle:
ott már az uton ló,
asszonyok kendője,
szállnak, mint a holló,
talán esküvőre.
Előttem a tarló
tiszta, szűz mezője –
lám csak úgy nyitasz, hó,
ajtót a jövőbe,
hogy léptenként apró
öröm, remény jön be:
ne lássam gyanakvó
szemmel jó előre
s így lépjek, míg hullsz, hó,
mitse félve tőle,
magam járta útról
be a temetőbe.
Nincsenek megjegyzések:
Megjegyzés küldése