Ki gyávalétére dicsekedik fennyen,
A tudatlanokat megcsalhatja könnyen:
De az avatottak őt csak kinevetik,
Miként e mesében mindjárt következik.
Egykor az oroszlán a szamárnak monda:
Gyere pajtás! menjünk együtt vadászatra.
S gondolván hogy ekkép inkább sikert arat,
Zöldággal befedte a méla szamarat:
Intvén, hogy szokatlan hangjával riaszsza
A nyugvó vadakat, s ő meg elfogdossa.
Most a füles ordit egész erejével,
S az erdők vadait rémként riasztja fel:
Melyek míg féltökben járt utat keresnek,
Az oroszlán által földhöz verdestetnek…
Ez midőn kifáradt már az öldöklésben,
Hivá a szamarat, s szólt hozzá ekképen:
Elég lesz már csacsi, hagyj fel a bőgéssel!
S a szamár előáll nagy pöffeszkedéssel:
S mond: nemde, barátom, derék hang az enyém?
Derék bizony – mond ez – mert ha nem ismerném
Fajtádat, magadat, és gyáva lelkedet:
Engem is űzne most tőled a rettenet.
/Ford.: Komáromi Károly/
Nincsenek megjegyzések:
Megjegyzés küldése