Edgar Allan Poe: Eulália

Laktam magam

kínok odvaiban

-      lelkem, mint rest ló, álmatagon -
míg a könnyű, vidám Eulália nem lett drága
menyasszonyom,
míg a sárgahajú Eulália nem lett ifju
menyasszonyom.

A csillagos ég

szebben nem ég

sugaras tüzü szemeinél:

s köde pelyheivel

mit gyönyör kavar

s biboros holdszinbe az éj,

a szerény piruló Eulália egy pici fürte fölér,

lobogó szemű szép Eulália egy hajszála fölér.

Se bű – se gyász

többé nem igáz,

mert lelke sóhaja lelkemet

ekhózza hiven:

s fénnyel szegi fenn

Astarte az ég peremét,

ha szép Eulália ráveti asszonyi lángu szemét,

ha vidám Eulália fölveti rá ibolya szemét.

/Ford.: Babits Mihály/