Velencén rőt az este,
nem ing a bárka teste,
nyugszik halásza mind,
lámpás sem int.
De űlve esti parton
a bronz oroszlán zordon
s nehéz talpat emel
az égre fel.
Körűl, a habokban ázva,
hajók s dereglyék száza,
mint halk kócsagsereg,
úgy szendereg.
S fölöttük, míg az estben
száll vízi pára resten,
és könnyű szél kereng, -
zászlócska leng.
A hold az Ég piarcán
elbúvik, s szende arcán
csillagos fellegek
fátyla lebeg:
A Szent-Kereszt-apátnő,
ha ölti fátyolát ő,
így hull rá árnyvető
sűrű redő…
S a vén palota-ormok
s a sok bús ívű csarnok
s lovag-lépcsőn a sok
hószínü fok
s hidak, az út-erekkel
s a mord szobrú terekkel
s a rév, mely rengni kél,
ha száll a szél,
mind hallgat: néma város,
csak egy-két alabárdos
jár, hol bástyázva áll
az árzenál.
Ó, most, míg a hold dereng itt,
hány drága lány mereng itt,
hány gyöngyvirág, remek,
vár, les, remeg…
Ragyogni báli éjen,
hány öltözik kevélyen
s éjszín álarcot ölt
tükre előtt.
Fekszik párfömös ágyban
a szép Vanína vágyban,
s aléltan, még ölel, -
így alszik el.
S Nárcísa a bolondos,
víg gondolán kalandos
mámor közt, hajnalig
dalol, iszik…
S ugyé, Itáliába
kissé mindenki kába,
s gyönyörre adja itt
bús napjait?
Ne bánjuk hát, ha kong a
vén dózse-kastély lomha
avitt órája zord,
bús óra-sort.
Számláljuk, édes, inkább
makrancos, szép rubinszád
csókját, melyet vagy ád,
vagy megbocsát!
S számláljuk sok-sok könnyed
bájad s az enyhe könnyet,
melyet fakaszt az éj,
s a drága kéj!
/Ford.: Tóth Árpád/
Nincsenek megjegyzések:
Megjegyzés küldése