Midőn esős napon az ég ködös sötétjén
vándormadár kiált vaktában valahol,
virágzó fák alól, lombok-bélelte fészkén
a fülemüle rá tünődve visszaszól.
Sikoltásomra lelked most így válaszol,
hajdani szavaink meghitt hangját idézvén.
Édes kín, sajdulás az ember szíve mélyén:
multunk kincseivel újra elhalmozol.
Te lettél volna az? Most jóságtól sugárzol,
megbánásról beszélsz és melankóliáról.
- De nem volt-e az én szívem is csupa seb?
Szeretni, bárhogy is, kissé mindig szamárság.
Ki hozza vissza, mond, Ophélia virágát,
melyet a lomha víz valahol kivetett?
/Ford.: Rónay György/
Nincsenek megjegyzések:
Megjegyzés küldése