Aravak mese: A jóságos levelibéka

Egy szép napon három fivér vadászni indult, magukkal vitték a nővérüket is.

Jó mélyen az erdőben kunyhót építettek, a lányt ott hagyták a kunyhóban, ők meg nekivágtak az ősvényeknek. Naphosszat járták az erdőt, de nem volt szerencséjük, mindig üres tarisznyával tértek vissza. Így ment ez hosszú heteken át.

A kunyhó mögött pedig egy hatalmas fa odvában, ahol összegyűlt az esővíz, ott élt Adaba, a levelibéka. Egyik délután felhangzott az éneke:

-      Kutty-kurutty! Kutty-kurutty! Kutty-kurutty!

A lány éppen a kunyhó előtt várta fivéreit, ahogy meghallotta az éneket, dühösen rákiáltott a békára:

-      Mit kuruttyolsz te itt? Inkább hozz nekem valami ennivalót, éhes vagyok!

A béka erre nyomban elhallgatott, kiugrott az odvából, egykettőre emberré változott, és eltűnt az erdő sűrűjében.

Két óra sem telt bele, már vissza is érkezett. Megállt a kunyhó ajtajában, friss húst rakott a lány elé.

-      Süsd meg vacsorára – mondta -, a fivéreid úgysem hoznak semmit.

A lány azután boldogan készítette a vacsorát. Adaba meg belefeküdt a kényelmes függőágyba, és nézte, hogy pirul a tűz fölött a hús.

Már a nap is leszállt, mire a három fivér megérkezett. Üres tarisznyáikat nagy mérgesen a kunyhó sarkába dobták, egyetlen vadat sem ejtettek megint.

A lány jót kacagott rajtuk.

-      Gyertek szaporán – kiáltotta a tűz mellől -, kész a vacsora!

A fivéreknek még a szájuk is tátva maradt csodálkozásukban, amikor megtudták, hogy mi történt. Másnap reggel pedig Adaba így szólt hozzájuk:

-      Mutassátok a nyilaitokat!

A három fivér szótlanul lerakta a nyílvesszőket Adaba lába elé a földre. Adaba akkorát nevetett, hogy az erdő is visszhangzott bele:

-      Ilyen sáros nyilakkal akartok ti vadászni?

Azon nyomban hozzálátott a munkához. Sorra tisztogatta a nyílvesszőket, a lányt pedig megkérte, fonjon horgászkötelet, és feszítse ki két fa közé. Ahogy elkészültek, Adaba ismét a fivérekhez fordult.

-      Álljatok ide mögém.

A három fivér felsorakozott mögötte. Adaba pedig megtanította őket, hogyan kell a horgászkötélre biztosan célba találni. Attól fogva aztán együtt járták az erdőt, és annyi vadat ejtettek, hogy valósággal roskadoztak a tarisznyák alatt.

A három fivér nagyon megszerette Adabát, hozzáadták a nővérüket feleségül, és boldogan éltek együtt a kunyhójukban.

Egy napon aztán így szólt Adabához a felesége:

-      Gyere, menjünk fürödni a folyóba.

Ahogy a folyó partjára értek, az asszony nyomban beleugrott a vízbe, lebukott a hullámok alá, ismét felmerült, jókedvűen kiáltott férjének a partra:

-      Gyere!

Adaba azonban így válaszolt:

-      Én csak esővízben fürdök, folyóban sohasem.

De az asszony nem hallgatott rá, kiúszott a partra, és lefröcskölte Adabát:

-      Nem vagy te béka, hogy esővízben fürödj!

És csodák csodája, ahogy a folyóvíz végigfolyt a testén, Adaba nyomban újra békává változott, egykettőre beugrott a fa odvas törzsébe, és nem tért onnan vissza.

Az ostoba asszony aztán szánta-bánta már a vétkét, heteken át éjjel-nappal sírt férje után a kunyhóban, de hiába. A fivérek pedig soha többet nem tudtak annyi vadat ejteni, mint amikor a jóságos Adabával járták az erdőt.

Átdolgozta: Olasz György