Edgar Allan Poe: A Holló

Egyszer egy bús éjféltájon, míg borongtam zsongva,

fájón,

s furcsa könyvek altatgattak, holt mesékből vén

bazár,

lankadt főm már le-ledobbant, mikor ím valami

koppant,

künn az ajtón, mintha roppant halkan roppanna

a zár.

„Vendég lesz az+, így tűnődtem,” azért roppan

künn a zár,

az lesz, más ki lenne már?”

Ó, az emlék hogy sziven ver: padlómon a vak

december

éjén fantóm-rejtelemmel húnyt el minden szénsugár,

s én vártam: hátha virrad, s a sok vén betűvel írt

lap

bánatomra hátha írt ad, szép Lenórám halva bár,

s földi néven senki már.

S úgy tetszett: a függöny leng, és bíborán bús

selymü zengés

fájó, vájó, sose sejtett torz iszonyt suhogva jár, -

rémült szivem izgatottan lüktetett, s én csitítottam:

„Látogató lesz az ottan, azért roppan künn a zár,

az lesz, más ki lenne már?”

Visszatérve lelkem mersze, habozásom elmúlt

persze,

s „Uram”, kezdtem, „ avagy Úrnőm, megbocsájtja

ugyebár?

Ámde tény, hogy már ledobbant álmos főm, és Ön

meg roppant

halkam zörgött, alig koppant: alig roppant rá a zár,

nem is hittem a fülemnek.” – S ajtót tártam, nyílt

a zár:

éj volt künn, más semmi már.

S mély homályba elmeredten, szívvel, mely

csodákra retten,

látást vártam, milyet gyáva földi álom sose tár:

ám a csend, a nagy, kegyetlen csend csak állott

megszegetlen,

nem búgott más, csak egyetlen szó: „ Lenóra!”

halk, sovár

hangon én búgtam: „Lenóra!” s visszhang kelt rá,

halk, sovár,

ez hangzott s más semmi már.

S hogy szobámba visszatértem s még tüzelt javába

vérem,

hirtelen, már hangosabban, újra zörrent holmi zár,

s szóltam: „ Persze, biztosan csak megzörrent a

rácsablak,

no te zaj, most rajtakaplak, híres titkod most lejár,

csitt, szivem, még csak egy percig, most a nagy titok

lejár,

szél lesz az, más semmi már!”

Azzal ablakom kitártam, s íme garral, hetyke-bátran

roppant Holló léptetett be, mesebeli vén madár,

s rám nem is biccentve orrot, meg sem állt és fennen-

hordott

csőrrel ladyt s büszke lordot mímelt, s mint kit

helye vár,

ajtóm felett, Pallasz szobrán megült, mint kit helye

vár, -

ült, nem is moccanva már.

S ahogy guggolt zordon ében méltóságú tollmezében,

gyászos kedvem mosolygóra váltotta a vén madár, -

s szóltam: „ Bár meg vagy te nyesve, jól tudom,

nem vagy te beste,

zord Holló vagy, ős nemes te, éji part küld, vad

határ,

mondd, mily néven tisztel ott lenn a plútói, mély,

vad ár?”

S szólt a Holló: „ Sohamár”.

Ámúltam, hogy ferde csőrén ilyen tártan, ilyen

pőrén

kél a hang, okos, komoly szó alig volt a szava bár,

ám el az sem hallgatandó, hogy nem is volt még

halandó,

kit, hogy felnézett, az ajtó vállán így várt egy

madár,

kinek neve: „ Sohamár”.

S fenn a csöndes szobron ülve, az a Holló egyedül e

szót tagolta, mintha lelke ebbe volna öntve már:

nem nyílt más igére ajka, nem rebben a toll se

rajta,

s én szólék, alig sohajtva: „ Majd csak elmegy,

messziszáll,

mint remények, mint barátok, holnap ez is messzi-

száll.”

S szólt a Holló: „Sohamár!”

Megriadtam: csendziláló replikája mily találó, -

„Úgy lesz”, szóltam, „ ennyit tud csak, s kész a szó-

és igetár:

gazdájának, holmi hajszolt, bús flótásnak búra

ajzott

ajkán leste el a jajszót, mást nem is hallhatva már,

csak remények gyászdalát, csak terhes jajt

hallhatva már,

ezt, hogy: „ Soha – soha már!”

S gyászos kedvem újra szépen felmosolygott, s

párnás székem

szemközt húztam, ott, ahol várt ajtó, szobor és

madár:

és a lágy bársonyra dőlten tarka eszmét sorra

szőttem,

elmerengtem, eltünődtem: mily borongó nyitra jár,

átkos, ős, vad, furcsa Hollóm titka mily bús nyitra

jár,

mért károgja: „Soha már?”

Ekként ültem, szőve-fejtve bús eszméket s szót se

ejtve,

míg a madár szeme izzott, szivemig tüzelve már:

s fejtve titkot, szőve vágyat, fejem halkan hátra-

bágyadt,

bársonyon keresve ágyat, mit lámpám fénykörbe zár,

s melynek bíborát, a lágyat, mit lámpám fénykörbe

zár,

Ő nem nyomja, - soha már!

Ekkor, úgy rémlett, a légnek sűrüjén látatlan égnek

füstölők, s a szőnyeg bolyhán angyaltánc kél s

muzsikál:

„Bús szív”, búgtam, „ ím a Szent Ég szállt le

hozzád, égi vendég

hoz vigaszt s önt nepenthét, jó felejtés enyhe vár!”

S szólt a Holló: „ Soha már!”

„Látnok!”, nyögtem, „ szörnyű látnok! ördög

légy, madár vagy átok!

Sátán küldött, vagy vihar vert most e puszta

partra bár,

tépetten is büszke lázban, bús varázstól leigáztan,

itt a rémek-járta házban mondd meg, lelkem

szódra vár, -

van…van balzsam Gíleádban?...mondd meg,

-      lelkem esdve vár…”
S szólt a Holló: „ Soha már!”

„Látnok!”, búgtam, „ szörnyű látnok! ördög légy,

madár, vagy átok!

Hogyha istent úgy félsz, mint én, s van hited,

mely égre száll,

mondd meg e gyászterhes órán: messze mennyben

vár-e jó rám,

angyal-néven szép Lenórám, aki csupa fénysugár?”

S szólt a Holló: „ Soha már!”

„ Ez legyen hát búcsúd!”, dörgött ajkam, „ menj,

madár, vagy ördög,

menj, ahol vár vad vihar rád és plútói mély határ!

Itt egy pelyhed se maradjon, csöpp setét nyomot

se hagyjon,

torz lelked már nyugtot adjon! hagyd el szobrom,

rút madár!

Tépd ki csőröd a szivemből! hagyd el ajtóm,

csúf madár!”

S szólt a Holló: „ Soha már!”

S szárnyán többé toll se lendül, és csak fent űl,

egyre fent űl,

ajtóm sápadt Pallaszáról el nem űzi tél, se nyár!

Szörnyü szemmel űl a Holló, alvó démonhoz hasonló,

míg a lámpa rájaomló fényén roppant árnya száll,

s lelkem itt e lomha árnyból, mely padlóm elöntve

száll,

fel nem röppen, - soha már!

/Ford.: Tóth Árpád/